A kórterem ahogy csillapodtam úgy ürült ki lassan. A rezidensek és ápolók kissé még remegve az előbbi felhajtástól kiléptek az ajtón és próbálták elfelejteni a borzalmat amit láttak.
Nem hibáztatom őket ezért, hiszen én is menekülnék ha tudnék. A gyógyszer amit kaptam túl erős volt ahhoz, hogy bármi rosszat is tehessek, de ettől függetlenül belül az egész testem remegett az elfojtott indulatoktól. Tépdesett és a szívembe vájt, kimart a lelkemből minden szépet és jót. Őrjöngve próbált kiszabadulni csak, hogy valami kárt tehessen. Bárkiben akit csak megtalál.
Kifújtam a levegőt amit már jó ideje benn tartottam és feszített már tőle a tüdőm, majd fejemet a plafon felé fordítottam.
Időközben a véres napsugarak eltűntek az emeletes házak és óriásfenyők mögött, utat engedve a bágyadt és lusta, ezüst holdfénynek. A szobában félhomály uralkodott: a mellettem álló kis gép halvány zöld fényt adott, de az arra se lett volna elég, hogy betakarjam magam vele. A folyosóról is csak halvány sárgás fény szűrődött be, amit nagy ritkán eltakart egy emberi árnyék. A kintről beszűrődő rádióban szóló zene dalszövege alig volt hallható, de a ritmus így is eljutott hozzám. Erre próbáltam koncentrálni, hogy fejemből kiűzzem a gonosz gondolatokat.
Kinyílt az ajtó és bejött rajta Dr.Samantha. Először ellenőrizte a gépet, megtapogatta a kötés alatti branült, ellenőrizte a szíjat amivel lefogtak és megnézte, hogy minden szükséges dolog ott van-e az asztalon. Mikor megállapította, hogy a biztonsági nyugtató a helyén van, leült az ágy szélére.
Egy percig csak meredtünk: ő rám, én a plafonra. A néma csend számomra nem volt kínos, csak éppen úgy éreztem, hogy bármelyik percben megfolythatom a mellettem ülő kedves nőt.
Végül mikor már eljutottam arra a pontra, hogy elkezdtem tervezgetni, hogyan tépem ki magam a szíjak szorításából-megszólalt.
-Mi történt a kezeddel? - nem akartam hallani mint mond, nem akartam érezni a liliom-cseresznye parfümjét, nem akartam látni, nem akartam megérinteni. De ez mind egyszerre rám zúdult és olyan erővel feszített majd préselt össze, hogy kénytelen voltam felordítani. Annyira fájt mikor hozzá ért az arcomhoz és mikor kedves hangon nyugtatni kezdett. Égette a bőrömet és olyan volt mintha vastag tűkkel szurkálnának. Szemeim előtt apró fekete pontok kezdtek el táncolni a fájdalomtól és én nem tudtam megmondani neki, hogy ne érjen hozzám mert fáj. Nem. És ő csak egyre fogta arcomat, kezemet és hangjával is megérintett - mire lelkem is megperzselődött.
A kiáltásomra újabb alakok léptek be és kezdtek el sürgölődni. Mindenki kiabált és gyógyszereket hozatott. Hárman lefogtak, egy valaki pedig kiszedte kezemből az infúziót, de a branült benne hagyta. Ezen át kaptam meg a következő szintű gyógyszert- az altatót.
Testemet ívbe feszítettem a tehetetlen dühtől. Öklömmel ahogy csak tudtam vertem az ágyat és torkom szakadtából ordítottam. Fejemben, lelkemben és szívemben megszűnt az a szó, hogy könyörületesség, és átadta helyét az éktelen haragnak.
-Engedj! Eressz! Hagyj! - kínomban már minden izmomat megfeszítettem és hősiesen harcba szálltam az altatóval. A szemhéjam már teljesen lecsukódott de bensőm még ekkor is küzdött az álom ellen és többször is összerándultam. Mikor már csak annyit fogtam fel, hogy sötét van, bele kellett törődnöm, hogy elnyelt az éjszaka...Győzött a sötétség.
*
A hajnal már ébren talált. A félig nyitott ablakon finom köd lebegett be a szobába ezzel lehűtve lángoló arcomat.
Az éjszaka attól fogva, hogy elmúlt az altató hatása - borzalmas volt. Hánytam-vetettem magam az ágyon, nem találtam a helyem és akárhányszor bejött egy nővérke ellenőrizni, hogy mi van velem, ráordítottam és őrjöngve dobálni kezdtem magam. Ezután persze leszíjazták a lábaimat is, így már nem maradt más fegyverem csak a szavak.
A hajnali fény igazi megváltást jelentett hát számomra. Minden kicsi sugár olyan volt mint egy boldogság bomba ami akkor robban mikor igazán nagy szükség van rá. A sugarak beszivárogtak a bőröm alá, behatoltak a csontjaimba és úgy öleltek át mint halat a víz. A köd is lecsókolta homlokomról a verejték cseppeket és hűvös kezeit a pólóm alá fúrta, hogy szárítson valamicskét rajta. A fali óra amely bárgyú lassúsággal ketyegett az éjszaka folyamán, most gyors vágtába kapcsolt és lassan elütötte a fél hatot.
Fejemet a fal felé fordítottam és próbáltam összeszedni minden megmaradt erőmet. Szükségem van rá ha csak nem akarok egész nap leszíjazva fetrengeni az ágyon.
Lehunytam hát a szemeimet és próbáltam csillapítani a légzésemen. A lelkem már megnyugodott akkor, mikor a nap felbukkant a fák felett. Már csak a testemet kellett csitítani. A remegések végig-végig futottak rajtam, de végül is sikerült megnyugodni.
Bal kezemet megpróbáltam kihúzni de nem sikerült. A jobb kezem se csúszott ki a bőrszíj-bilincsemből. Épp mikor feladtam egy hosszú, göndör, vörös hajú nő lépett be az ajtón. Arca szép, fehér, szemei pedig kékek. Nálam egy kicsivel magasabb lehetett de ő is vékony volt.
Odalépett az ágy mellé fél szemét rajtam tartva. Nagyot sóhajtottam és megakartam nyalni kiszáradt ajkaimat de a nyelvem odatapadt az ínyemre.
-Kérhetek vizet? - nyögtem ki.
-Hát persze. - először a pohár után nyúlt de észbe kapott és elővett egy palackot. Lecsavarta a kupakot majd az ajkaimhoz emelte. Belekortyoltam a hűs vízbe párszor.
-Köszönöm. - megnedvesítettem ajkaimat, hogy ne legyenek szárazak és könnyebben menjen a beszéd. - Elengedne kérem? - kissé felemeltem bőrszíjas csuklómat.
-Nem tehetem. - rázta meg a fejét amitől csigás haja meglibbent. - Hamarosan megérkezik a főorvos úr tőle kell megkérdezni. - esküdni mertem volna rá, hogy a nő szemében egy aprócska félelem csillant. Idegesen figyelte a reakciómat. Nagyot sóhajtottam és visszahanyatlottam az ágyra.
-És akkor, hogy fogok reggelizni? - kérdeztem és megint megrántottam a lekötözött kezeimet. A nő - tekintetemet a névtáblájára emeltem - Victoria Terhick; rezidens, elkerekedett szemekkel nézett rám mintha csak azt mondaná, "Na ez most golyózott be."
-Még reggeli előtt megjön a főorvos úr. - közelebb lépett az éjjeli szekrényhez és elolvasta, hogy mikor kaptam utoljára nyugtatót. Mikor látta, hogy annak bizony már több órája volt, összeráncolta szemöldökét.
Persze, megértem, hogy furcsállja az egészet de azért ez egy picikét sértő. Ennyire idegbetegnek nézne? Igen, valószínűleg igen. És meg is érdemlem.
-Rendben. Addig mit csináljak? - kérdeztem és újra visszahanyatlottam a párnára. Victoria elgondolkozva rám nézett.
-Nincs kedved TV-t nézni? - bólintottam. Levette a TV előtti távirányítót. - Hova kapcsoljam? - megnyomta a zöld kis gombot mire a TV zúgva életre kelt.
-Az Animal Planetre. - mondtam mire a nő megnyomta az 1-es majd a 3-mas gombot.
-"A madárpókok megfelelõ elhelyezéséhez az igényeit kielégítõ terráriumot biztosítsunk. A talajon lakó pókok a természetben üregeket ásnak, amelyeket növekedésük folyamán egyre jobban kitágítanak. A nõstény madárpókok csak ritkán hagyják el az üreget..."
-Köszönöm. - mondtam és ránéztem a képernyőre.
-Nincs mit. - csak eltompult színpacákat láttam és halk neszezést. A TV se tudta lekötni a figyelmemet és most már egyre többször és egyre idegesebben néztem rá a faliórára. 6:00...6:23...6:54...6:58...
És ekkor -hét után két perccel- belépett a szobába egy csoport idegen. Csupán két nő volt akit felismertem: Victoria Terhick-et és Dr.Samantha Hearm-öt. Összesen heten jöttek be, közülük kettő férfi volt.
Az a férfi aki először lépett be az ajtón és legközelebb állt hozzám, szólalt meg először.
-Hogy érzed magad? - kérdezte majd megfogta bal csuklómat és ujját a géz alá fúrta. Magában számolni kezdett, erre onnan jöttem rá, hogy ajkai mozogtak és jól kivehetően számokat formáztak.
-Remekül. Csak szeretném ha ezeket levennék. - mondtam és megráztam a csuklóimat.
-Mi legyen...mi legyen? - gondolkozott hangosan. Egy rikító szőke, göndör hajú, zöldszemű nő megszólalt.
-Szerintem lenyugodott annyira, hogy egy fél órára levehessük a szíjakat....
-Nem tudhatjuk mikor kezd el újra őrjöngeni! Kiszámíthatatlan! - mondta egy másik, szintén szőke hajú nő.
-Bocs, de én is itt vagyok. - mondtam fennhangon és csodálkozó arccal. Hihetetlen, hogy az orvosok is tudnak bunkók lenni.
-Elég legyen. - szólt közbe az előbbi férfi aki -a táblája szerint- a főorvos volt. - Ms.Hilary vegye le a szíjakat. Megnézzük, hogy mi lesz. A vérvételtől kezdve mindent végezzenek el. Most már ehet szóval a reggelit is megkaphatja. -nagyot sóhajtott és felém fordult- Figyelj, nem szeretnélek újra leszíjazni úgyhogy légyszíves ne csinálj butaságot. - nem bírtam kimondani, hogy "Rendben"...mert nincs semmi se rendben. De szerencsére nem feszegette tovább a témát. Az egész kis csipet-csapat kiment kivéve Hilaryt, a rikító szőke hajú nőt aki elkezdte leszedni a szíjakat.
-Köszönöm, hogy kiállt mellettem. - mondtam de nem mertem a szemébe nézni így inkább a Tv-re néztem. Éreztem, hogy egy pillanatra megáll a keze a kibogozásban, de ez tényleg csak egy pillanat volt.
-Mondanám, hogy nincs mit, de akkor hazudnék. - válaszolta. Meglepetten rápislogtam mire elmosolyodott. - Annyit kérek csupán csak érte, hogy ne csinálj semmi olyat mint tegnap. Nem lenne jó ha újra úgy ránk ijesztenél. - leszegtem a fejemet és beleharaptam alsó ajkamba így próbálva visszatartani a könnyeimet. De azért egy gyöngyszem így is kigördült szemem sarkából és pechemre pont Hilary keze mellett ért földet. Illetve lepedőt...
-Mi a baj? - kérdezte meglepődve az ápolónő. Jobb kezét a hátam mögé csúsztatta, bal kezét pedig az enyémekre helyezte. Csak megráztam a fejem mert attól féltem, hogy ha megszólalok újabb könnycseppek fognak záporozni. - Nem akarsz még beszélni róla? - SOHA NEM AKAROK BESZÉLNI RÓLA! - gondoltam miközben megráztam tagadólag a fejemet. - Jól van. Semmi baj. Ha itt az ideje, hozzám nyugodtan fordulhatsz. - ennyit mondott és -akárcsak a főorvos- szerencsére nem rágódott tovább ezen a csonton. Megfogta bal csuklómat is és levette a szíjat. Felemeltem a kezemet, ami pokolian fájt, és megdörzsölgettem kicsit a csuklómat. Tisztára mint egy rab. Kész börtön.
-Gyere, átmegyünk a vizsgálóba. - lassan felültem s közben belenéztem a tükörbe. Nagyot nyögtem. - Uram Isten! Mi a baj? Hol fáj? - kérdezte Hilary aggódva. Bocsánatkérően rámosolyogtam.
-Nem szedhetném rendbe magam? Le akarok tusolni, hajat és fogat akarok mosni és fésülködni. Olyan vagyok mint egy hajléktalan. - látszólag szórakoztatta a nyavalygásom bár az is felmerült bennem, hogy csak örül annak, hogy nem őrjöngök.
-Ha megvagyunk a rutin vizsgálatokkal akkor segítek neked rendbe szedni magad.
-Azt hiszi, hogy bele akarom fújatni magam a fürdővízbe? - kérdeztem komoran miközben kitámolyogtunk az első ajtón.
-Nem hiszem, mivel itt csak tusoló van. - mosolygott - Egyébként meg azért fogok vagy fog neked valaki segíteni mert a kötésed és a branülöd nem lehet vizes. Ezt pedig elég nehéz összehozni. - mondta és betámogatott a vizsgálóba. - Állj rá a mérlegre. - tegnap ugyanebben a szobában, ugyanezen a mérlegen álltam csak, hogy nem ugyanennyit mutatott a mérleg. Tegnap 49.3-nál álltak meg a kis, piros számok most azonban 48.9-nél. - Várj csak, lehet, hogy új elem kell bele. - felültem a vizsgálóasztalra és ameddig Hilary kicserélte a mérleg elemeit én a kint elsétáló embereket néztem.
-Oké. Most állj rá. - ha a nővérke azt hitte, hogy káprázik a szeme vagy rosszak az elemek, most bizonyosan csalódott. A számlapok újra 48.9-et mutattak. - Ez nem normális érték egy ennyi idős lánynál. Fél nap alatt ilyen sokat fogyni...
-Ne felejtse el, hogy az este izommegfeszítő tornagyakorlatot, egy bizonyos "Szíj eltépő híd" pózt gyakoroltam ami egy kissé megizzasztott. - sötét humoromra nem reagált valami derűsen. Feltette a vérnyomásmérőt majd a hőmérőt is. Azok se mutattak biztató eredményt, hisz az egyik túl alacsony volt a másik pedig túl magas.
-Kimegyek a mosdóba. - mondtam és leugrottam - már ha ugrásnak lehet nevezni - az asztalról és kimentem az ajtón. Végig masíroztam leszegett fejjel a folyosón. Minden fehér köpenyes megbámult és ez baromira bosszantott. Kicsit kiakadtam na és? Attól még nem nőtt ki a második fejem...
Berobbantam a WC-be és azonnal az ablakhoz léptem. Muszáj volt egy kicsit kiszellőztetni a fejemet.
A tegnapi vérsugaraknak már nyoma se volt, helyüket folyékony arany szőtte át. Az utcán a legkülönbözőbb emberek sétáltak - egyben azonban megegyeztek: egyikük se sejtette, hogy egy elmebeteg az Ő városukban, az Ő kórházukban van.
*
Pár perccel később kiléptem a női WC ajtaján. Még nem volt kedvem visszamenni így inkább csak leültem az egyik narancssárga székre. Eddig nem vettem észre de iszonyú éhes és fáradt voltam. Nem aludtam sokat, csak pár perceket ráadásul az ébren töltött órákat is rángatózva töltöttem el. Fárasztó sport a fekete lelkűség.
A velem szembeni szoba ajtaja kinyílt és kilépett rajta egy velem egykorú fiú. Nagyon vékony volt, magas, hosszú nyakán kerek fej foglalta el helyét. Ahogy rámnézett elmosolyodott és kivillant enyhén hiányos fogsora.
-Sziaaa. - köszönt bárgyú hangon. Ehhez semmi kedvem nem volt így mikor újra kinyitotta száját és elkezdte mondani, hogy "-Én Thomas vagyok..." rámordultam.
-Én meg egy pszichopata akit ha nem hagyják békén embereket öl! - látszólag nem érdekelte ez a roppantul elhanyagolható tény és közelebb jött. Abban a pillanatban bekapcsolt a sötét ösztönöm, felugrottam a székről és morogni kezdtem. Nem mint egy kutya és nem is mint egy medve...Ez sajátos hang volt. Olyan amivel szinte ölni lehetne. Keveredett benne a tomboló hurrikán, a pusztító tűz, az alattomos árvíz és az erőteljes földrengés hangja. Minden sötétség és fájdalom benne volt, minden segítségért kiáltó sikoly és gonosz kacaj. Nekem ez volt a fegyverem. Ezzel védtem meg magam. Ha már senki se áll ki mellettem, akkor ideje, hogy kezembe vegyem a gyeplőt és gyííí előre!
-Mi folyik itt? - épp ekkor fordult be az egyik rezidens, az a férfi aki ma reggel nálam járt, a sarkon. Fekete vállig érő haja lófarokba volt kötve, tengerkék szeme érdeklődve csillogott. A gyors mozdulataitól megrémültem, mint egy sarokba szorított kisegér és újra morogni kezdtem, sokkal fenyegetőbben, sokkal érzékibben. - Olívia nyugii. Semmi baj. Nincs semmi baj. Mond el, hogy mi történt. - mintha megcsókolt volna a szőke herceg: hirtelen felnyílt a szemem. A kép kitisztult előttem és észrevettem az ijedten elhúzódó Thomast és a feltartott kezű rezidenst. Annyira megkönnyebbültem, hogy most nem csináltam semmi bajt és annyira féltem, hogy most már nappal is vérengzek, hogy mindez zokogással jött ki belőlem. Elfutottam a férfi mellett és besiettem a vizsgálóba ahol aztán átkaroltam Hilary derekát és mint az elveszett gyerek bújtam hozzá.
Nem értette miért sírok, nem tudta mi történt de készséggel vigasztalt és nyugtatgatott. Azután persze megérkezett a rezidens férfi is aki - kissé kiszínezve a történetet - elmesélte, hogy mi történt.
-Morgott? - kérdezte Hilary és próbált beinvitálni a szobámba. Nehezen ment neki mert még mindig mellkasára dőlve zokogtam.
-Az nem kifejezés. Ilyet te még egy embertől, megkockáztatom: egy állattól se hallottál. Nagyon durva a kis csaj. - a sírásom abbamaradt és mérgesen a férfire néztem.
-Mondja. Egy kicsit se zavarja a jelenlétem? Ha akarja elmegyek és nyugodtan kibeszélhetnek. Nem akarok zavarni...-gúnyolódtam. Látszólag egy kissé megzavarodott a férfi és csak hápogni tudott. Tüntetőleg hátat fordítottam neki és Hilary szemeibe néztem.
-Én nem akartam rámorogni arra a fiúra de nem akart béként hagyni. Pedig finoman céloztam is rá, hogy kiakadok ha tovább piszkál. De ő csak beszélt...beszélt..és beszélt. - mondtam és közben lehuppantam az ágyra - Nem akarom, hogy újra leszíjazzanak. Akkor csak még dühösebb leszek. - lerúgtam a papucsomat majd végignyúltam az ágyon. Befordultam a fal felé és mindkét kezemet a mellkasomhoz szorítottam. - Haza akarok menni. - suttogtam.
-Haza fogsz majd menni, meglátod. Ha jól viselkedsz talán már jövőhéten hazaengednek...
-Nem. - mondtam a falnak. - Én nem így akarok hazamenni. Azt akarom, hogy a...hogy a lelkem találjon haza. Újra fényt akarok, vidámságot és békét. Miért pont én nem kaphatom meg? - a halk szavak ugyanúgy ledöbbentettek engem is mint a nővérkét. Most ezt komolyan gondoltam?
Valószínűleg igen. Tényleg annyira akartam, hogy kiérjen a lelkem a sötét erdőből. Itt annyi veszély és vadság vár még rá...rám.
Az ágy besüppedt a hátam mögött és hamarosan két puha kar fonódott körém. Elállt a lélegzetem a meglepettségtől és egy fura érzés kerített hatalmába. Egészen különös amit már régen éreztem. Talán a nyugalom...Vagy a szeretet?
Mindegy is. Most csak örülni szerettem volna a pillanatnyi békének és boldogságnak.
-Ha itt az idő, elmondod nekem? - kérdezte a két kéz tulajdonosa. Egy ideig töprengtem, majd időhúzás képen kisöpörtem az arcomból egyik rikító szőke tincsét. Húztam, halasztottam a dolgot de végül is rábólintottam.
-Igen. Elfogom mondani. - vajon jól döntöttem? Azzal, hogy ígéretet tettem neki egy sötét titok feltárására ami ráadásul az enyém...Bolond vagyok. Egy idióta.
-Akkor ezt megbeszéltük. - a vidám hangnem egyenlőre idegen volt még számomra. Hilary felállt az ágyról, megigazította fehér ruháját, haját hátravetette és rám mosolygott. - Na akkor...Mehetünk ráncba szedni téged?
Hamarosan megírom a következő fejezetet.:)
Addig is egy kis szavazás:
Szerintetek ennek a történetnek nem lenne jobb az a cím, hogy "Menthetetlen''?
*De igen, jobb lenne!
*Nem, nem lenne jobb!
Ezeket létszi komiban írjátok meg!:)
Köszönöm előre is, Olívia
2011. szeptember 29., csütörtök
2011. szeptember 20., kedd
1.fejezet-Sts.Vörös Kereszt
-Nekem ez nem kell!-próbáltam leszedni a vérnyomásmérőt de a férfi nem engedte.
A mentőautó szirénája élesen visított bár fogalmam sincs mire ez a nagy sietség. Élek nem? Talán csak dolguk van és kihasználják az alkalmat, hogy minél hamarabb hazaérjenek.
-Ha nem hagyod abba, kénytelen leszek nyugtatót adni. - a férfi hangja kellemesen csengett és, bár fenyegetőzésnek szánta még is éreztem a feszültséget a hangjában. Mikor elengedte a bal kezemet, megpróbáltam felemelni, hogy leszedjem a vérnyomásmérőt a jobb karomról, de belenyilallt a fájdalom. A rajta lévő szoros gézt teljesen átáztatta a vér, s a másik férfi aki eddig telefonon jelentette a kórháznak, hogy hamarosan érkezünk, most próbálta elszorítani a keringésemet.
-Add be neki! - mondta a vérzést elszorító férfi. A másik bólintott és egy fecskendőt vett elő. Beleszúrt egy tűt, majd egy kis fiolából felszívta az átlátszó folyadékot. - Fogd le a karját. - a férfi egyik kezével tovább szorította a vérző bal kezemet, a másikkal pedig jobb felkaromat nyomta az oldalamnak. A fecskendőt szorongató férfi egy fertőtlenítő sprayjel lefújta a vállamat, majd belenyomta a tűt.
Hamarosan hatni kezdett: az izmaim elernyedtek, a szemhéjam elnehezült és az érzékszerveim is tompultak.
*
Mikor megérkeztünk az Sts. Vörös Keresztbe, még mindig tompán érzékeltem a környezetemet. Az autó leparkolt majd kinyílt az ajtó. A hordágyat, velem együtt, kivették majd elindultunk a bejárathoz. Bent egy középkorú nő fogadott aki utasításokat adott a két férfinak, hogy merre vigyenek. Beszálltunk a liftbe. A nő idegességében másodpercenként megnyomta a 2-es gombot és motyogva sürgette a liftet.
Végül kinyíltak a sárga fémszárnyak és megérkeztünk a sebészetre ahol egy magas, kopasz még is fiatal férfi várt ránk.
-Vigyék be ide, össze kell varrnunk a sebeket. - bent átfektettek egy másik asztalra majd megkaptam az altatót és elsötétedett a világ.
*
Hangos sípolásra ébredtem. Mindenem fájt és szédültem. Az üvegajtó kinyílt és egy fekete hajú nő jött be rajta. Arca szeplős, orra pedig olyan volt mintha nekiment volna a falnak. Még is ezt ellensúlyozta feketén csillogó szeme és a mérhetetlen kedvesség ami az arcára ült, még ha csak halványan is mosolygott.
-Hát felébredtél? Hogy érzed magad? Fáj valamid? - miközben feltette kérdéseit, a mellettem lévő kis gépet kikapcsolta. Nagyot sóhajtottam és megpróbáltam felemelni a jobb karomat. De abba egy branül volt szúrva. A kis csőből amely a vénámba volt szúrva, egy sokkal hosszabb gumicső kanyargott ki, melynek vége a mellettem lévő kis gép fölötti üres üvegben végződött. A csuklom ki volt támasztva egy kis sínnel, hogy ne tudjam behajlítani. A másik kezem be volt kötve gézzel és látszólag meg tudták akadályozni a további vérzést.
-Fáj valamid? - ismételte meg az ápolónő a kérdését miközben megvizsgálta a jobb karomat.
-Nem. - hazudtam. Pedig az igazság az volt, hogy úgy éreztem mindjárt kettérepedek. A karom sajgott, a fejem lüktetett, a gyomrom görcsölt és szédültem. A nő, akinek a névtáblája azt hírdette, hogy Gabriell-nek hívják, elmosolyodott.
-A szüleid örülni fognak, hogy végre felébredtél. Nagyon izgultak ám érted!
-Nem akarom, hogy bejöjjenek. - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Gabriell megszeppenve pislogott rám, arcáról pedig fokozatosan eltűnt a mosolya.
-De hisz a szüleid. Nem tilthatjuk ki őket innen...
-De én nem akarom, hogy bejöjjenek. Nem akarom, hogy bárki is meglátogasson. Ezt mondja meg nekik. Ha tényleg szeretnek, akkor békén hagynak. - a nő szemei elkerekedtek, homloka ráncba szaladt. Nem akartam a fekete szemekbe nézni melyek sajnálatot tükröztek, így inkább szépen megcsinált, rózsaszín-fehér köves körmeire néztem. A feszült csend sokáig tartott és bár másra akartam koncentrálni, még is azon gondolkodtam, hogy most mi zajlik le benne. Vajon ő is bolondnak néz? Mit gondolhat rólam...rólam, aki felnyársalta saját kezét és még a szüleit se akarja látni.
Végül a jól bevált "nem-veszem-észre-hogy-milyen-nyomorultul-érzed-magad" taktikát választotta és puha kezét a homlokomra tette.
-Lehet hogy van egy kis hőemelkedésed. Mindjárt hozok lázmérőt és egy új palackot. - azzal megfogta az üres üveget és kisétált az üvegajtón, majd egy másikon aminek csak egy kis ablaka volt. Gondolom azért, hogy a nővérkék este rátudjanak nézni az olyan elmebetegekre mint én.
Most, hogy Ms.Gabriell kiment körül tudtam nézni. A kórterem nem volt valami nagy, halvány okkersárga falai egyhangúak voltak. Az ágyam a terem hátsó jobb sarkában volt, így mögöttem és jobb oldalról a falak néztek vissza rám. Az ágy mellett balról két kis fém éjjeliszekrény állt azok után pedig, a kórterem bal sarkában egy lehúzható rácsú ágy terpeszkedett. Az éjjeliszekrényem felett egy fehér keretes, rácsos ablak állt. Résnyire kinyitott szárnyai között hűs levegő tört utat magának. A jellegzetes illat arra utalt, hogy nemrég esett vagy csöpörgött az eső.
A rácsos ágy lábánál egy pelenkázó, azután pedig egy enyémhez hasonló ágy állt melynek vége már a falhoz tapadt. Az ajtó úgy volt elhelyezve, hogy ha kinyitják és nem vigyáznak, akkor nekicsapódik az ágy széléhez. Az én fekvőhelyem előtt is egy rácsos kiságy volt, de annak a vége után nem a fal hanem egy kis hely és egy mosdókagyló állt. A fehér porcelánon különböző fertőtlenítők sorakoztak, és egy papír melyen ez állt: "Hogyan mossuk meg kezünket alaposan-3lépésben?" A 'hirdetmény' felett egy ovális alakú, fémkeretes tükör volt felakasztva és afölött ott volt egy közepes méretű Samsung Pland tv.
Az üvegajtó kinyílt és belépett rajta Gabriell nyomában egy rövid, barna, lófarokba kötött hajú, szemüveges nővel.
-Szia Olívia. Az én nevem Dr.Samantha Hearm. Én vagyok a kezelőorvosod amíg itt tartózkodsz. - miközben Dr.Samantha beszélt, az ápolónő kicserélte az infúziós palackot. - Emlékszel még mi történt veled? - kérdezte. Már, hogyne emlékeznék! Minden...egyes...részletre. De semmi kedvem nem volt feleleveníteni ezeket a képeket,így tüntetőleg a fal felé fordultam.
-Értem. - mondta a doktornő majd Gabriell-hez fordult. - Adj neki no spát és algopyrint a fájdalmaira. Az infúzió marad. Holnap vérvétel és kötéscsere. Reggel a főorvos úr jönni fog a vizitre akkor elmondja a továbbiakat. - sóhajtott majd kezét a felhúzott térdeimre helyezte. - Ha bármire szükséged van kiabálj ki. Nyitva hagyjuk az ajtókat és negyed óránként bejön valaki ellenőrizni, hogy nincs-e szükséged valamire. Ma még nem ehetsz de holnap fél nyolckor megérkezik a reggeli. - miután elmondta ezeket kibaktatott a szobából. Kigombolt, fehér orvosi köpenye úgy lobogott utána mint a szuperhősöknek szokott a rajzfilmekben.
-Ezt tegyük be, jó? - a kezében lévő elektromos lázmérő gombját megnyomta majd a felsőmhöz nyúlt. Elhúzta egy kicsit majd berakta a hónom aljához a hőmérőt. - Sípolással jelzi ha készen van. Azután vérnyomást is mérünk. - nem szólaltam meg, tekintetemet makacsul a rózsaszín körmökre függesztettem. Kis idő elteltével sípolni kezdett a lázmérő. - Sejtettem, hogy hőemelkedésed van. 37,6. - letette a kis éjjeliszekrényre a hőmérőt majd feltekerte jobb karomra a vérnyomásmérőt. - Ez is magas egy kicsit. - lejegyezte egy lapra az adatokat majd elővett a zsebéből egy fecskendőt ami félig volt sárgás folyadékkal. Leállította a mellettem lévő gépet majd megfogta jobb kézfejemet és a branülön lévő kis kék csapot elforgatta. Ezután letekerte a gumicsövet amiből az infúzió jött. Visszacsavarta a kék kis csapot de mielőtt abból kifolyhatott volna a vérem, a fecskendőt belenyomta és tartalmának a felét belefecskendezte. Visszazárta a csapot és a fecskendőt letette az éjjeliszekrényre. - Ez sóoldat volt, hogy ameddig nem vagy infúzión ne alvadjon meg a véred. - magyarázta majd rátekert egy átlátszó kis kupakot a branülre. - Ha fel tudsz állni akkor átmegyünk a vizsgálóba súlymérésre és megmutatom, hogy hol találod a WC-t és a tusolót. Ha nem akkor hozom a tolószéket.
-Tudok menni. - vágtam rá és már ültem is fel. Megszédültem de ezt palástolni tudtam: úgy tettem mintha a papucsomért nyúlnék.
-Azért segítek. - megfogta a könyökhajlatomat és felhúzott az ágyról. Így állva kitudtam nézni az ablakon: sütött a nap bár a platánfa ágain esőcseppek csillogtak. Felhúztam a papucsomat majd elindultunk az üvegajtók felé. A két ajtó közötti kis átjáró két oldalán egy-egy elhúzható ajtó volt.
-Itt vannak a fürdők. Ez itt - a bal oldalira mutatott - ehhez a szobához tartozik. - kimentünk a másik ajtón is. Unalmas menta zöld falakra számítottam vagy kopár sárgákra mint a kórterem falai, de nem. Bár igaz, hogy fehér volt az egész folyosó, falait megannyi disney mesés rajz, festmény és kép díszítette. A kórtermem ajtajával szemben nyílt még egy ajtó ami a teraszra vezetett, az ajtó mellett pedig narancssárga székek sorakoztak. A folyosó egyik vége egy ajtóban a végződött, a másik viszont egy másik folyosóra nyílt, így ha felülről néztem volna le rá egy nagy T-t alkotott volna. Abból a folyosóból nem láttam sokat csupán egy kórterem ajtót. Az "én" folyosóm végén egy íróasztal állt mely előtt ott ült Dr.Samantha, jegyzetei fölé hajolva. Ha szembeállok kórtermemmel akkor balra tőlem még egy kórterem nyílt [majd a folyosónak vége és egy ajtó a lifthez és lépcsőkhöz vezet] balra pedig még egy kórterem és egy vizsgáló állt. Ide kísért be Gabriell.
-Állj rá a mérlegre! - ráálltam. Az elektromos kis, piros számok pörögtek egy ideig majd megálltak a 49.3-nál. - Ez nagyon kevés. - Gabriell megkocogtatta a számlapot de az nem akart menni se fel se le. - Hány éves is vagy? Tizenöt? - bólintottam. Nem akartam hozzá tenni, hogy két hét múlva leszek tizenhat, hisz kit érdekel? - Tizenöt évesen, 171cm magassággal 49 kiló az nem éppen megfelelő. - mondta aggódva miközben beírta az adatokat. Mikor befejezte aggódva rám nézett. - Gyere, feküdj fel ide az asztalra. Csak megnézek néhány dolgot, nem fog fájni. - megrántottam a vállamat majd felszenvedtem magam az asztalra. Annyira nem érdekelt mit akar csinálni. Felesleges időpocsékolás amit velem tölt el. Nem vagyok beteg!
Felhúzta a pólómat és pár perc múlva már hallottam is a "Doktornő!" kiáltását.
-Mi a baj? - lépett be az ajtón Dr.Samantha de azonnal meg is torpant mikor rám nézett. Kíváncsi voltam, hogy mi válthatta ki belőle ezt a reakciót így amennyire csak tudtam felkönyököltem. A pálcika vastagságú hasamon több mély vágás is volt - de voltak olyanok amelyek már több hetesnek tűntek. - Ezt hogy nem vettük észre? - kérdezte Gabriell és visszanyomott fekvő helyzetbe. Kihúzott egy fiókot ami a "Fecskendők" alatt volt és kivett belőle egy spray-s palackot. A "Kötszerek" nevezetű fiókból pedig több kocka gézt és ragszalagot vett elő.
-Talán úgy, hogy nem öltöztettük át. Úgy volt, hogy az anyukája majd segít neki letusolni ahogy magához tér de mint tudod egy kicsit elhúzódott az ébredés. - felkaptam a fejemet. Elhúzódott?
-Mégis mióta vagyok itt? - kérdeztem.
-Három napja. Vagy is ez a harmadik napod. - válaszolta a doktornő majd felvett egy gumikesztyűt.
-És esténként...nem...nem viselkedtem furán? - tettem fel kissé zavartan a kérdést.
-Ide fújj még egy kicsit. - Dr.Samantha kérését az összeráncolt szemöldökű Gabriell-hez intézte. A nő gyorsan észbe kapott és a fertőtlenítős flakont a hasamhoz emelte. - De igen. Kiabáltál álmodban és nem engedted, hogy bárki hozzád érjen. A branült is kitépted egyszer ezért is kötöztük le a kezedet esténként. - a hasamon végigsiklottak a gézdarabok.
Elgondolkoztam a hallottakon. Mióta az a valami mardossa a lelkemet alig tudtam aludni így fogalmam se volt, hogy mi történik ha elalszok. Most már tudom. De mikor alszok, legalább nem megy el az összes energiám arra, hogy visszatartsam magam az olyan ostoba dolgoktól mint, hogy ártsak valakinek.
-Kész is vagyunk...
De a fájdalom attól még bennem van és bármennyire is próbálom titkolni: egyszer ki fog derülni, hogy micsoda...
-Olívia! Kész vagy.
...szörnyeteg vagyok.
-Jól érzed magad? Eléggé lesápadtál.
-Jól vagyok. Mennyi az idő? - kérdeztem és ülőhelyzetbe akartam tornázni magam - csak, hogy már ültem. Blúzom kidudorodott a hasamra kötött géztől.
-Negyed nyolc múlt. - válaszolta az órájára pillantó Gabriell. Remek,tehát még van háromnegyed órám. Addig valamit ki kell találni...
-Gyere, megmutatom, hogy merre találod a WC-t. - Gabriell megfogta egyik kezével a felkaromat, másikkal a derekamat és lesegített az asztalról. Kimentünk az ajtón és elfordultunk balra. Mikor a T folyosó "találkozásához" értünk jobbra fordultunk. Itt két kórterem [balra], egy ápolói szoba és egy lift [jobbra] volt található. A folyosó végén pedig egy kétszárnyú ajtó állt a női és férfi mosdót ketté választva. Elindultam a bal szárny felé.
-Hová mész? - kérdezte Gabriell aki -gondolom én- azt hitte, hogy a "Játékszoba" feliratú ajtóhoz sietek.
-Ki kell mennem. - azzal tovább mentem a mosdók felé. Bent -hihetetlen módon- kellemes fenyő illat volt és hűvös szél járta át a parányi, 2kabinos helyiséget. Az egyik kabin mellett volt egy kis hely ahová a mosdókagylót építették, és ott volt tárva-nyitva egy ablak. Odaléptem és arcomat a besütő alkonyi fény felé fordítottam. A vörös fény úgy terült el a város házainak tetején mintha friss vér lenne. A gondolatra morbid öröm töltött el és szemeim lázasan megcsillantak. A vér gondolata olyan elégséggel töltött el, hogy kedvem lett volna beleharapni saját karomba, kitépni egy darabka húst és a sebből kiinni a vöröslő napfényt.
Egy holló éles károgása döbbentett rá, hogy már jóval több ideig maradtam mint szabadott volna. És mintha csak az ápolónő fejében is ezek a gondolatok keltek volna lábra - nyílt az ajtó és belépett rajta. Azonnal megnyitottam a csapot és kezeimet dörgölni kezdtem a langyos vízben, de erős gyanúm volt rá, hogy ezzel nem tudtam átverni.
-Gyere, jó? Mindjárt meghozzák a vacsorát és vissza kell kötni az infúziót. - egy igencsak észrevehető mozdulatot tettem mintha elakarnám kapni Gabriell torkát de még idejében észbe kaptam és úgy tettem mintha a mögöttem lévő papírtörlőért nyúlnék.
-Megyek. - szűrtem ki fogaim között a szót. Sajnáltam hisz elég ijesztő látványt nyújthattam és az éjszakai dühkitöréseim - melyek még lightosak voltak - se nyújthattak neki szívderítő látványt. A bunkó stílust pedig nem neki szántam hanem magamnak. Dühös vagyok magamra amiért gyenge vagyok és sötét lelkű. Amiért az egyetlen védekezésem ha eltaszítok magamtól mindenkit. Így nem lehet élni. Egyszerűen nem lehet.
-Jól vagy? - pislogtam egy nagyot és csak most jöttem rá, hogy a lelkemben vívott csata az arcomra is kiült. Kidobtam a még mindig kezemben szorongatott papírtörlőt majd összepréseltem az ajkaimat és megpróbáltam mosolyogni.
-Igen. - elindultam a kijárat felé és a nővérke követett. A folyosón most meglehetősen több ember volt mint idejövet. Fehér köpenyes nővérkék, velem egykorúak és anyjuk karját fogó kisgyerekek. Voltak akik szemmel láthatóan jól voltak de olyan is adódott aki zöld volt vagy fakó arcú.
Egy magas, vékony, kleopátra frizurájú nő egy alig 1 éves kislányt fogott a karjaiban. Mikor elmentünk mellettük, a kislány rám nézett, arca sírásra állt majd a hang is kitört a torkából. A szívem nagyot dobbant és olyan heves hideg futott végig a testemen ami azt sikoltotta: fuss!
Az éles sikolynak nem lehetett ellenállni így futni kezdtem.
-Állj meg Olívia! - hangzott fel mögöttem a kétségbeesett kiáltás. Nem tudtam merre menjek, nem tudtam merre van a kijárat. Ennek a tudásnak birtoklása híján nem volt más út csak a magányos, sötét kórterem. Végig futottam a folyosón több szempártól kísérve majd bevetettem magam a szobába, menet közben lekapcsoltam a villanyt és bebújta a két éjjeliszekrény közé. Fejemet a felhúzott térdeimre helyeztem, erősen behunytam a szememet és dúdolni kezdtem elkeseredetten egy altatót.
"Kicsi gyermek, kicsi gyermek,
álmod én vigyázom már!
Kicsi gyermek, kicsi gyermek,
ne félj itt van anyukád.
Óv és megvéd, nem kell félned,
elűzi a sötétséget..."
-Olívia nyugodj meg, hallod? Nyugodj meg.
-Add ide a branülös kezét...
-Hozzák már azt a nyugtatót!
-Ne félj Olívia, nem bántunk...
-Itt van!
-Add be neki Gabriell...
-Kész. Mindjárt hatni kezd...
Az altató hangjegyeit egyre halkabban nyögdeltem ki és a végén már az is erőfeszítésbe telt, hogy egyáltalán levegőt vegyek. Valaki lehajolt hozzám, ernyedten csüngő karjaimat a nyakába helyezte, átkarolt és felnyalábolt a földről. Mondani akartam, hogy hagyjon békén, hogy jó ott nekem a földön de még nyöszörögni se bírtam.
Felfektetett az ágyra majd a jobb kezemnél matatott valamit.
-Nem hiszem, hogy ma este le fogja szedni de a biztonság kedvéért kötözzük ki. - csak most tudatosult bennem, hogy nem egy ápolónő beszél hanem egy férfi. A hangja mély, basszusos volt de ott bujkált benne a fiatalos pimaszság. Megpróbáltam kinyitni a szemeimet de bárhogy is próbálkoztam csak annyit láttam, hogy a villany fel van kapcsolva és hat emberi paca mozog körülöttem. - Adják ide a sínt és a gézcsíkot. - a jobb csuklómról futás közben leesett a sín de ezt most visszarakták. Ezután lefedték majd egy ronggyal az ágy korlátjához kötözték.
-Adjanak neki fájdalomcsillapítót de csak kis mennyiségben. - halk szöszmötölés volt aztán megszólalt egy ismeretlen női hang.
-Viktória, Algopyrint kapott?
-Igen - felelte egy szintén ismeretlen női hang,majd megszólalt az előző ápolónő.
-Doktorúr az idő rubrikába mit írjak be?
-Nyolc óra kilenc perc.
Ennyi lenne az első fejezet, remélem érdekesnek találtátok.:) Nyugodtan írjatok kommenteket, hogy milyen a történet mert én váááárom.^^
A következő fejezet NEM tudom mikorra várható mert a kórház miatt elég sok pótolni valóm van. :|
Mindenesetre sietni fogok!:)
Olívia
A mentőautó szirénája élesen visított bár fogalmam sincs mire ez a nagy sietség. Élek nem? Talán csak dolguk van és kihasználják az alkalmat, hogy minél hamarabb hazaérjenek.
-Ha nem hagyod abba, kénytelen leszek nyugtatót adni. - a férfi hangja kellemesen csengett és, bár fenyegetőzésnek szánta még is éreztem a feszültséget a hangjában. Mikor elengedte a bal kezemet, megpróbáltam felemelni, hogy leszedjem a vérnyomásmérőt a jobb karomról, de belenyilallt a fájdalom. A rajta lévő szoros gézt teljesen átáztatta a vér, s a másik férfi aki eddig telefonon jelentette a kórháznak, hogy hamarosan érkezünk, most próbálta elszorítani a keringésemet.
-Add be neki! - mondta a vérzést elszorító férfi. A másik bólintott és egy fecskendőt vett elő. Beleszúrt egy tűt, majd egy kis fiolából felszívta az átlátszó folyadékot. - Fogd le a karját. - a férfi egyik kezével tovább szorította a vérző bal kezemet, a másikkal pedig jobb felkaromat nyomta az oldalamnak. A fecskendőt szorongató férfi egy fertőtlenítő sprayjel lefújta a vállamat, majd belenyomta a tűt.
Hamarosan hatni kezdett: az izmaim elernyedtek, a szemhéjam elnehezült és az érzékszerveim is tompultak.
*
Mikor megérkeztünk az Sts. Vörös Keresztbe, még mindig tompán érzékeltem a környezetemet. Az autó leparkolt majd kinyílt az ajtó. A hordágyat, velem együtt, kivették majd elindultunk a bejárathoz. Bent egy középkorú nő fogadott aki utasításokat adott a két férfinak, hogy merre vigyenek. Beszálltunk a liftbe. A nő idegességében másodpercenként megnyomta a 2-es gombot és motyogva sürgette a liftet.
Végül kinyíltak a sárga fémszárnyak és megérkeztünk a sebészetre ahol egy magas, kopasz még is fiatal férfi várt ránk.
-Vigyék be ide, össze kell varrnunk a sebeket. - bent átfektettek egy másik asztalra majd megkaptam az altatót és elsötétedett a világ.
*
Hangos sípolásra ébredtem. Mindenem fájt és szédültem. Az üvegajtó kinyílt és egy fekete hajú nő jött be rajta. Arca szeplős, orra pedig olyan volt mintha nekiment volna a falnak. Még is ezt ellensúlyozta feketén csillogó szeme és a mérhetetlen kedvesség ami az arcára ült, még ha csak halványan is mosolygott.
-Hát felébredtél? Hogy érzed magad? Fáj valamid? - miközben feltette kérdéseit, a mellettem lévő kis gépet kikapcsolta. Nagyot sóhajtottam és megpróbáltam felemelni a jobb karomat. De abba egy branül volt szúrva. A kis csőből amely a vénámba volt szúrva, egy sokkal hosszabb gumicső kanyargott ki, melynek vége a mellettem lévő kis gép fölötti üres üvegben végződött. A csuklom ki volt támasztva egy kis sínnel, hogy ne tudjam behajlítani. A másik kezem be volt kötve gézzel és látszólag meg tudták akadályozni a további vérzést.
-Fáj valamid? - ismételte meg az ápolónő a kérdését miközben megvizsgálta a jobb karomat.
-Nem. - hazudtam. Pedig az igazság az volt, hogy úgy éreztem mindjárt kettérepedek. A karom sajgott, a fejem lüktetett, a gyomrom görcsölt és szédültem. A nő, akinek a névtáblája azt hírdette, hogy Gabriell-nek hívják, elmosolyodott.
-A szüleid örülni fognak, hogy végre felébredtél. Nagyon izgultak ám érted!
-Nem akarom, hogy bejöjjenek. - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Gabriell megszeppenve pislogott rám, arcáról pedig fokozatosan eltűnt a mosolya.
-De hisz a szüleid. Nem tilthatjuk ki őket innen...
-De én nem akarom, hogy bejöjjenek. Nem akarom, hogy bárki is meglátogasson. Ezt mondja meg nekik. Ha tényleg szeretnek, akkor békén hagynak. - a nő szemei elkerekedtek, homloka ráncba szaladt. Nem akartam a fekete szemekbe nézni melyek sajnálatot tükröztek, így inkább szépen megcsinált, rózsaszín-fehér köves körmeire néztem. A feszült csend sokáig tartott és bár másra akartam koncentrálni, még is azon gondolkodtam, hogy most mi zajlik le benne. Vajon ő is bolondnak néz? Mit gondolhat rólam...rólam, aki felnyársalta saját kezét és még a szüleit se akarja látni.
Végül a jól bevált "nem-veszem-észre-hogy-milyen-nyomorultul-érzed-magad" taktikát választotta és puha kezét a homlokomra tette.
-Lehet hogy van egy kis hőemelkedésed. Mindjárt hozok lázmérőt és egy új palackot. - azzal megfogta az üres üveget és kisétált az üvegajtón, majd egy másikon aminek csak egy kis ablaka volt. Gondolom azért, hogy a nővérkék este rátudjanak nézni az olyan elmebetegekre mint én.
Most, hogy Ms.Gabriell kiment körül tudtam nézni. A kórterem nem volt valami nagy, halvány okkersárga falai egyhangúak voltak. Az ágyam a terem hátsó jobb sarkában volt, így mögöttem és jobb oldalról a falak néztek vissza rám. Az ágy mellett balról két kis fém éjjeliszekrény állt azok után pedig, a kórterem bal sarkában egy lehúzható rácsú ágy terpeszkedett. Az éjjeliszekrényem felett egy fehér keretes, rácsos ablak állt. Résnyire kinyitott szárnyai között hűs levegő tört utat magának. A jellegzetes illat arra utalt, hogy nemrég esett vagy csöpörgött az eső.
A rácsos ágy lábánál egy pelenkázó, azután pedig egy enyémhez hasonló ágy állt melynek vége már a falhoz tapadt. Az ajtó úgy volt elhelyezve, hogy ha kinyitják és nem vigyáznak, akkor nekicsapódik az ágy széléhez. Az én fekvőhelyem előtt is egy rácsos kiságy volt, de annak a vége után nem a fal hanem egy kis hely és egy mosdókagyló állt. A fehér porcelánon különböző fertőtlenítők sorakoztak, és egy papír melyen ez állt: "Hogyan mossuk meg kezünket alaposan-3lépésben?" A 'hirdetmény' felett egy ovális alakú, fémkeretes tükör volt felakasztva és afölött ott volt egy közepes méretű Samsung Pland tv.
Az üvegajtó kinyílt és belépett rajta Gabriell nyomában egy rövid, barna, lófarokba kötött hajú, szemüveges nővel.
-Szia Olívia. Az én nevem Dr.Samantha Hearm. Én vagyok a kezelőorvosod amíg itt tartózkodsz. - miközben Dr.Samantha beszélt, az ápolónő kicserélte az infúziós palackot. - Emlékszel még mi történt veled? - kérdezte. Már, hogyne emlékeznék! Minden...egyes...részletre. De semmi kedvem nem volt feleleveníteni ezeket a képeket,így tüntetőleg a fal felé fordultam.
-Értem. - mondta a doktornő majd Gabriell-hez fordult. - Adj neki no spát és algopyrint a fájdalmaira. Az infúzió marad. Holnap vérvétel és kötéscsere. Reggel a főorvos úr jönni fog a vizitre akkor elmondja a továbbiakat. - sóhajtott majd kezét a felhúzott térdeimre helyezte. - Ha bármire szükséged van kiabálj ki. Nyitva hagyjuk az ajtókat és negyed óránként bejön valaki ellenőrizni, hogy nincs-e szükséged valamire. Ma még nem ehetsz de holnap fél nyolckor megérkezik a reggeli. - miután elmondta ezeket kibaktatott a szobából. Kigombolt, fehér orvosi köpenye úgy lobogott utána mint a szuperhősöknek szokott a rajzfilmekben.
-Ezt tegyük be, jó? - a kezében lévő elektromos lázmérő gombját megnyomta majd a felsőmhöz nyúlt. Elhúzta egy kicsit majd berakta a hónom aljához a hőmérőt. - Sípolással jelzi ha készen van. Azután vérnyomást is mérünk. - nem szólaltam meg, tekintetemet makacsul a rózsaszín körmökre függesztettem. Kis idő elteltével sípolni kezdett a lázmérő. - Sejtettem, hogy hőemelkedésed van. 37,6. - letette a kis éjjeliszekrényre a hőmérőt majd feltekerte jobb karomra a vérnyomásmérőt. - Ez is magas egy kicsit. - lejegyezte egy lapra az adatokat majd elővett a zsebéből egy fecskendőt ami félig volt sárgás folyadékkal. Leállította a mellettem lévő gépet majd megfogta jobb kézfejemet és a branülön lévő kis kék csapot elforgatta. Ezután letekerte a gumicsövet amiből az infúzió jött. Visszacsavarta a kék kis csapot de mielőtt abból kifolyhatott volna a vérem, a fecskendőt belenyomta és tartalmának a felét belefecskendezte. Visszazárta a csapot és a fecskendőt letette az éjjeliszekrényre. - Ez sóoldat volt, hogy ameddig nem vagy infúzión ne alvadjon meg a véred. - magyarázta majd rátekert egy átlátszó kis kupakot a branülre. - Ha fel tudsz állni akkor átmegyünk a vizsgálóba súlymérésre és megmutatom, hogy hol találod a WC-t és a tusolót. Ha nem akkor hozom a tolószéket.
-Tudok menni. - vágtam rá és már ültem is fel. Megszédültem de ezt palástolni tudtam: úgy tettem mintha a papucsomért nyúlnék.
-Azért segítek. - megfogta a könyökhajlatomat és felhúzott az ágyról. Így állva kitudtam nézni az ablakon: sütött a nap bár a platánfa ágain esőcseppek csillogtak. Felhúztam a papucsomat majd elindultunk az üvegajtók felé. A két ajtó közötti kis átjáró két oldalán egy-egy elhúzható ajtó volt.
-Itt vannak a fürdők. Ez itt - a bal oldalira mutatott - ehhez a szobához tartozik. - kimentünk a másik ajtón is. Unalmas menta zöld falakra számítottam vagy kopár sárgákra mint a kórterem falai, de nem. Bár igaz, hogy fehér volt az egész folyosó, falait megannyi disney mesés rajz, festmény és kép díszítette. A kórtermem ajtajával szemben nyílt még egy ajtó ami a teraszra vezetett, az ajtó mellett pedig narancssárga székek sorakoztak. A folyosó egyik vége egy ajtóban a végződött, a másik viszont egy másik folyosóra nyílt, így ha felülről néztem volna le rá egy nagy T-t alkotott volna. Abból a folyosóból nem láttam sokat csupán egy kórterem ajtót. Az "én" folyosóm végén egy íróasztal állt mely előtt ott ült Dr.Samantha, jegyzetei fölé hajolva. Ha szembeállok kórtermemmel akkor balra tőlem még egy kórterem nyílt [majd a folyosónak vége és egy ajtó a lifthez és lépcsőkhöz vezet] balra pedig még egy kórterem és egy vizsgáló állt. Ide kísért be Gabriell.
-Állj rá a mérlegre! - ráálltam. Az elektromos kis, piros számok pörögtek egy ideig majd megálltak a 49.3-nál. - Ez nagyon kevés. - Gabriell megkocogtatta a számlapot de az nem akart menni se fel se le. - Hány éves is vagy? Tizenöt? - bólintottam. Nem akartam hozzá tenni, hogy két hét múlva leszek tizenhat, hisz kit érdekel? - Tizenöt évesen, 171cm magassággal 49 kiló az nem éppen megfelelő. - mondta aggódva miközben beírta az adatokat. Mikor befejezte aggódva rám nézett. - Gyere, feküdj fel ide az asztalra. Csak megnézek néhány dolgot, nem fog fájni. - megrántottam a vállamat majd felszenvedtem magam az asztalra. Annyira nem érdekelt mit akar csinálni. Felesleges időpocsékolás amit velem tölt el. Nem vagyok beteg!
Felhúzta a pólómat és pár perc múlva már hallottam is a "Doktornő!" kiáltását.
-Mi a baj? - lépett be az ajtón Dr.Samantha de azonnal meg is torpant mikor rám nézett. Kíváncsi voltam, hogy mi válthatta ki belőle ezt a reakciót így amennyire csak tudtam felkönyököltem. A pálcika vastagságú hasamon több mély vágás is volt - de voltak olyanok amelyek már több hetesnek tűntek. - Ezt hogy nem vettük észre? - kérdezte Gabriell és visszanyomott fekvő helyzetbe. Kihúzott egy fiókot ami a "Fecskendők" alatt volt és kivett belőle egy spray-s palackot. A "Kötszerek" nevezetű fiókból pedig több kocka gézt és ragszalagot vett elő.
-Talán úgy, hogy nem öltöztettük át. Úgy volt, hogy az anyukája majd segít neki letusolni ahogy magához tér de mint tudod egy kicsit elhúzódott az ébredés. - felkaptam a fejemet. Elhúzódott?
-Mégis mióta vagyok itt? - kérdeztem.
-Három napja. Vagy is ez a harmadik napod. - válaszolta a doktornő majd felvett egy gumikesztyűt.
-És esténként...nem...nem viselkedtem furán? - tettem fel kissé zavartan a kérdést.
-Ide fújj még egy kicsit. - Dr.Samantha kérését az összeráncolt szemöldökű Gabriell-hez intézte. A nő gyorsan észbe kapott és a fertőtlenítős flakont a hasamhoz emelte. - De igen. Kiabáltál álmodban és nem engedted, hogy bárki hozzád érjen. A branült is kitépted egyszer ezért is kötöztük le a kezedet esténként. - a hasamon végigsiklottak a gézdarabok.
Elgondolkoztam a hallottakon. Mióta az a valami mardossa a lelkemet alig tudtam aludni így fogalmam se volt, hogy mi történik ha elalszok. Most már tudom. De mikor alszok, legalább nem megy el az összes energiám arra, hogy visszatartsam magam az olyan ostoba dolgoktól mint, hogy ártsak valakinek.
-Kész is vagyunk...
De a fájdalom attól még bennem van és bármennyire is próbálom titkolni: egyszer ki fog derülni, hogy micsoda...
-Olívia! Kész vagy.
...szörnyeteg vagyok.
-Jól érzed magad? Eléggé lesápadtál.
-Jól vagyok. Mennyi az idő? - kérdeztem és ülőhelyzetbe akartam tornázni magam - csak, hogy már ültem. Blúzom kidudorodott a hasamra kötött géztől.
-Negyed nyolc múlt. - válaszolta az órájára pillantó Gabriell. Remek,tehát még van háromnegyed órám. Addig valamit ki kell találni...
-Gyere, megmutatom, hogy merre találod a WC-t. - Gabriell megfogta egyik kezével a felkaromat, másikkal a derekamat és lesegített az asztalról. Kimentünk az ajtón és elfordultunk balra. Mikor a T folyosó "találkozásához" értünk jobbra fordultunk. Itt két kórterem [balra], egy ápolói szoba és egy lift [jobbra] volt található. A folyosó végén pedig egy kétszárnyú ajtó állt a női és férfi mosdót ketté választva. Elindultam a bal szárny felé.
-Hová mész? - kérdezte Gabriell aki -gondolom én- azt hitte, hogy a "Játékszoba" feliratú ajtóhoz sietek.
-Ki kell mennem. - azzal tovább mentem a mosdók felé. Bent -hihetetlen módon- kellemes fenyő illat volt és hűvös szél járta át a parányi, 2kabinos helyiséget. Az egyik kabin mellett volt egy kis hely ahová a mosdókagylót építették, és ott volt tárva-nyitva egy ablak. Odaléptem és arcomat a besütő alkonyi fény felé fordítottam. A vörös fény úgy terült el a város házainak tetején mintha friss vér lenne. A gondolatra morbid öröm töltött el és szemeim lázasan megcsillantak. A vér gondolata olyan elégséggel töltött el, hogy kedvem lett volna beleharapni saját karomba, kitépni egy darabka húst és a sebből kiinni a vöröslő napfényt.
Egy holló éles károgása döbbentett rá, hogy már jóval több ideig maradtam mint szabadott volna. És mintha csak az ápolónő fejében is ezek a gondolatok keltek volna lábra - nyílt az ajtó és belépett rajta. Azonnal megnyitottam a csapot és kezeimet dörgölni kezdtem a langyos vízben, de erős gyanúm volt rá, hogy ezzel nem tudtam átverni.
-Gyere, jó? Mindjárt meghozzák a vacsorát és vissza kell kötni az infúziót. - egy igencsak észrevehető mozdulatot tettem mintha elakarnám kapni Gabriell torkát de még idejében észbe kaptam és úgy tettem mintha a mögöttem lévő papírtörlőért nyúlnék.
-Megyek. - szűrtem ki fogaim között a szót. Sajnáltam hisz elég ijesztő látványt nyújthattam és az éjszakai dühkitöréseim - melyek még lightosak voltak - se nyújthattak neki szívderítő látványt. A bunkó stílust pedig nem neki szántam hanem magamnak. Dühös vagyok magamra amiért gyenge vagyok és sötét lelkű. Amiért az egyetlen védekezésem ha eltaszítok magamtól mindenkit. Így nem lehet élni. Egyszerűen nem lehet.
-Jól vagy? - pislogtam egy nagyot és csak most jöttem rá, hogy a lelkemben vívott csata az arcomra is kiült. Kidobtam a még mindig kezemben szorongatott papírtörlőt majd összepréseltem az ajkaimat és megpróbáltam mosolyogni.
-Igen. - elindultam a kijárat felé és a nővérke követett. A folyosón most meglehetősen több ember volt mint idejövet. Fehér köpenyes nővérkék, velem egykorúak és anyjuk karját fogó kisgyerekek. Voltak akik szemmel láthatóan jól voltak de olyan is adódott aki zöld volt vagy fakó arcú.
Egy magas, vékony, kleopátra frizurájú nő egy alig 1 éves kislányt fogott a karjaiban. Mikor elmentünk mellettük, a kislány rám nézett, arca sírásra állt majd a hang is kitört a torkából. A szívem nagyot dobbant és olyan heves hideg futott végig a testemen ami azt sikoltotta: fuss!
Az éles sikolynak nem lehetett ellenállni így futni kezdtem.
-Állj meg Olívia! - hangzott fel mögöttem a kétségbeesett kiáltás. Nem tudtam merre menjek, nem tudtam merre van a kijárat. Ennek a tudásnak birtoklása híján nem volt más út csak a magányos, sötét kórterem. Végig futottam a folyosón több szempártól kísérve majd bevetettem magam a szobába, menet közben lekapcsoltam a villanyt és bebújta a két éjjeliszekrény közé. Fejemet a felhúzott térdeimre helyeztem, erősen behunytam a szememet és dúdolni kezdtem elkeseredetten egy altatót.
"Kicsi gyermek, kicsi gyermek,
álmod én vigyázom már!
Kicsi gyermek, kicsi gyermek,
ne félj itt van anyukád.
Óv és megvéd, nem kell félned,
elűzi a sötétséget..."
-Olívia nyugodj meg, hallod? Nyugodj meg.
-Add ide a branülös kezét...
-Hozzák már azt a nyugtatót!
-Ne félj Olívia, nem bántunk...
-Itt van!
-Add be neki Gabriell...
-Kész. Mindjárt hatni kezd...
Az altató hangjegyeit egyre halkabban nyögdeltem ki és a végén már az is erőfeszítésbe telt, hogy egyáltalán levegőt vegyek. Valaki lehajolt hozzám, ernyedten csüngő karjaimat a nyakába helyezte, átkarolt és felnyalábolt a földről. Mondani akartam, hogy hagyjon békén, hogy jó ott nekem a földön de még nyöszörögni se bírtam.
Felfektetett az ágyra majd a jobb kezemnél matatott valamit.
-Nem hiszem, hogy ma este le fogja szedni de a biztonság kedvéért kötözzük ki. - csak most tudatosult bennem, hogy nem egy ápolónő beszél hanem egy férfi. A hangja mély, basszusos volt de ott bujkált benne a fiatalos pimaszság. Megpróbáltam kinyitni a szemeimet de bárhogy is próbálkoztam csak annyit láttam, hogy a villany fel van kapcsolva és hat emberi paca mozog körülöttem. - Adják ide a sínt és a gézcsíkot. - a jobb csuklómról futás közben leesett a sín de ezt most visszarakták. Ezután lefedték majd egy ronggyal az ágy korlátjához kötözték.
-Adjanak neki fájdalomcsillapítót de csak kis mennyiségben. - halk szöszmötölés volt aztán megszólalt egy ismeretlen női hang.
-Viktória, Algopyrint kapott?
-Igen - felelte egy szintén ismeretlen női hang,majd megszólalt az előző ápolónő.
-Doktorúr az idő rubrikába mit írjak be?
-Nyolc óra kilenc perc.
Ennyi lenne az első fejezet, remélem érdekesnek találtátok.:) Nyugodtan írjatok kommenteket, hogy milyen a történet mert én váááárom.^^
A következő fejezet NEM tudom mikorra várható mert a kórház miatt elég sok pótolni valóm van. :|
Mindenesetre sietni fogok!:)
Olívia
HellowSzia.:3
Köszöntelek legújabb blogomon, aminek a címe Fekete tündér. Talán a címből lelehet vonni következtetéseket a történettel kapcsolatban, mindenesetre annyi biztos: nem mesebeli tündérről fog szólni.:)
Az ötlet onnan jött, hogy nemrég bekerültem a kórházba [vese próbléma] és az egyik este nem bírtam elaludni. Kimentem hát a teraszra ahol feltöltődtem majd a folyosón leültem az ápolónők mellé és néztem a ténykedésüket. Ez magába nem ér semmit, de a fecskendők láttán beindult a képzelőerőm és megfogant bennem Olívia karaktere.:)
Ennyi "előbeszéd" elég is, lássuk a tartalmát.
Tartalom
Az Sts. Vörös Kereszt kórház gyermekosztályára egy különös lány érkezik. Kedves arc, zöld szemek, barna haj. Készséges és mindent úgy csinál ahogyan kérik tőle. Csak, hogy láthatóan szenved. Mikor a karját elborító vágásokat bekötözték, vért vettek és beszúrták a branült a szeme se rebbent. Vagy is csak majdnem.
Minden kedves hangra, minden lágy érintésre úgy rezzent össze mintha karót döftek volna belé.
Ennyi a tartalom, remélem tetszik.:) Most pedig egy kis részletet, bevezetőt írok le nektek.:)
Bevezető
A hideg üvegszilánk felhasította a bőrömet, vörös záport zúdítva a földön szétterülő kristálytengerre. A fejem széttudott volna robbanni, a mellkasom fájón lüktetett és minden erőmmel azon voltam, hogy megakadályozzam az újabb hideg karcolást. De nem ment. Most még mélyebben, még borzongatóbban vájódott a kristályváza egy darabja csuklómba és a vér már nem csak csöpögött, hanem tócsákban állt.
Szívem mélyén tudtam, hogy ez rossz, ez ostobaság! De még is a lelkemet elborító hirtelen sötétség minden irányítást átvetett testem és tetteim fölött.
"Semmi értelme, semmi értelme..." hajtogatta elkeseredetten egy hang a fejemben és -igaza is volt. A világon semmi okom nem volt erre. Egyet kivéve.
A vadállatot aki mostanában tombol bennem, bármivel kikergettem volna magamból. Veszélyes vagyok az emberekre pedig nem én akartam így. Senkinek se szóltam arról, hogy mi is zajlik le bennem, de félek, hogy ha a szüleim hazajönnek és itt találnak talpig véresen a kristálytenger közepén...nos, azt hiszem készíthetik a kényszerzubbonyt.
Ennyi lenne, az első fejezetet pedig hamarosan hozom!
Olívia
Az ötlet onnan jött, hogy nemrég bekerültem a kórházba [vese próbléma] és az egyik este nem bírtam elaludni. Kimentem hát a teraszra ahol feltöltődtem majd a folyosón leültem az ápolónők mellé és néztem a ténykedésüket. Ez magába nem ér semmit, de a fecskendők láttán beindult a képzelőerőm és megfogant bennem Olívia karaktere.:)
Ennyi "előbeszéd" elég is, lássuk a tartalmát.
Tartalom
Az Sts. Vörös Kereszt kórház gyermekosztályára egy különös lány érkezik. Kedves arc, zöld szemek, barna haj. Készséges és mindent úgy csinál ahogyan kérik tőle. Csak, hogy láthatóan szenved. Mikor a karját elborító vágásokat bekötözték, vért vettek és beszúrták a branült a szeme se rebbent. Vagy is csak majdnem.
Minden kedves hangra, minden lágy érintésre úgy rezzent össze mintha karót döftek volna belé.
Ennyi a tartalom, remélem tetszik.:) Most pedig egy kis részletet, bevezetőt írok le nektek.:)
Bevezető
A hideg üvegszilánk felhasította a bőrömet, vörös záport zúdítva a földön szétterülő kristálytengerre. A fejem széttudott volna robbanni, a mellkasom fájón lüktetett és minden erőmmel azon voltam, hogy megakadályozzam az újabb hideg karcolást. De nem ment. Most még mélyebben, még borzongatóbban vájódott a kristályváza egy darabja csuklómba és a vér már nem csak csöpögött, hanem tócsákban állt.
Szívem mélyén tudtam, hogy ez rossz, ez ostobaság! De még is a lelkemet elborító hirtelen sötétség minden irányítást átvetett testem és tetteim fölött.
"Semmi értelme, semmi értelme..." hajtogatta elkeseredetten egy hang a fejemben és -igaza is volt. A világon semmi okom nem volt erre. Egyet kivéve.
A vadállatot aki mostanában tombol bennem, bármivel kikergettem volna magamból. Veszélyes vagyok az emberekre pedig nem én akartam így. Senkinek se szóltam arról, hogy mi is zajlik le bennem, de félek, hogy ha a szüleim hazajönnek és itt találnak talpig véresen a kristálytenger közepén...nos, azt hiszem készíthetik a kényszerzubbonyt.
Ennyi lenne, az első fejezetet pedig hamarosan hozom!
Olívia
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)