2.fejezet-Éjszaka és megváltás

A kórterem ahogy csillapodtam úgy ürült ki lassan. A rezidensek és ápolók kissé még remegve az előbbi felhajtástól kiléptek az ajtón és próbálták elfelejteni a borzalmat amit láttak.
Nem hibáztatom őket ezért, hiszen én is menekülnék ha tudnék. A gyógyszer amit kaptam túl erős volt ahhoz, hogy bármi rosszat is tehessek, de ettől függetlenül belül az egész testem remegett az elfojtott indulatoktól. Tépdesett és a szívembe vájt, kimart a lelkemből minden szépet és jót. Őrjöngve próbált kiszabadulni csak, hogy valami kárt tehessen. Bárkiben akit csak megtalál.
Kifújtam a levegőt amit már jó ideje benn tartottam és feszített már tőle a tüdőm, majd fejemet a plafon felé fordítottam.
Időközben a véres napsugarak eltűntek az emeletes házak és óriásfenyők mögött, utat engedve a bágyadt és lusta, ezüst holdfénynek. A szobában félhomály uralkodott: a mellettem álló kis gép halvány zöld fényt adott, de az arra se lett volna elég, hogy betakarjam magam vele. A folyosóról is csak halvány sárgás fény szűrődött be, amit nagy ritkán eltakart egy emberi árnyék. A kintről beszűrődő rádióban szóló zene dalszövege alig volt hallható, de a ritmus így is eljutott hozzám. Erre próbáltam koncentrálni, hogy fejemből kiűzzem a gonosz gondolatokat.
Kinyílt az ajtó és bejött rajta Dr.Samantha. Először ellenőrizte a gépet, megtapogatta a kötés alatti branült, ellenőrizte a szíjat amivel lefogtak és megnézte, hogy minden szükséges dolog ott van-e az asztalon. Mikor megállapította, hogy a biztonsági nyugtató a helyén van, leült az ágy szélére.
Egy percig csak meredtünk: ő rám, én a plafonra. A néma csend számomra nem volt kínos, csak éppen úgy éreztem, hogy bármelyik percben megfolythatom a mellettem ülő kedves nőt.
Végül mikor már eljutottam arra a pontra, hogy elkezdtem tervezgetni, hogyan tépem ki magam a szíjak szorításából-megszólalt.
-Mi történt a kezeddel? - nem akartam hallani mint mond, nem akartam érezni a liliom-cseresznye parfümjét, nem akartam látni, nem akartam megérinteni. De ez mind egyszerre rám zúdult és olyan erővel feszített majd préselt össze, hogy kénytelen voltam felordítani. Annyira fájt mikor hozzá ért az arcomhoz és mikor kedves hangon nyugtatni kezdett. Égette a bőrömet és olyan volt mintha vastag tűkkel szurkálnának. Szemeim előtt apró fekete pontok kezdtek el táncolni a fájdalomtól és én nem tudtam megmondani neki, hogy ne érjen hozzám mert fáj. Nem. És ő csak egyre fogta arcomat, kezemet és hangjával is megérintett - mire lelkem is megperzselődött.
A kiáltásomra újabb alakok léptek be és kezdtek el sürgölődni. Mindenki kiabált és gyógyszereket hozatott. Hárman lefogtak, egy valaki pedig kiszedte kezemből az infúziót, de a branült benne hagyta. Ezen át kaptam meg a következő szintű gyógyszert- az altatót.
Testemet ívbe feszítettem a tehetetlen dühtől. Öklömmel ahogy csak tudtam vertem az ágyat és torkom szakadtából ordítottam. Fejemben, lelkemben és szívemben megszűnt az a szó, hogy könyörületesség, és átadta helyét az éktelen haragnak.
-Engedj! Eressz! Hagyj! - kínomban már minden izmomat megfeszítettem és hősiesen harcba szálltam az altatóval. A szemhéjam már teljesen lecsukódott de bensőm még ekkor is küzdött az álom ellen és többször is összerándultam. Mikor már csak annyit fogtam fel, hogy sötét van, bele kellett törődnöm, hogy elnyelt az éjszaka...Győzött a sötétség.
*
A hajnal már ébren talált. A félig nyitott ablakon finom köd lebegett be a szobába ezzel lehűtve lángoló arcomat.
Az éjszaka attól fogva, hogy elmúlt az altató hatása - borzalmas volt. Hánytam-vetettem magam az ágyon, nem találtam a helyem és akárhányszor bejött egy nővérke ellenőrizni, hogy mi van velem, ráordítottam és őrjöngve dobálni kezdtem magam. Ezután persze leszíjazták a lábaimat is, így már nem maradt más fegyverem csak a szavak.
A hajnali fény igazi megváltást jelentett hát számomra. Minden kicsi sugár olyan volt mint egy boldogság bomba ami akkor robban mikor igazán nagy szükség van rá. A sugarak beszivárogtak a bőröm alá, behatoltak a csontjaimba és úgy öleltek át mint halat a víz. A köd is lecsókolta homlokomról a verejték cseppeket és hűvös kezeit a pólóm alá fúrta, hogy szárítson valamicskét rajta. A fali óra amely bárgyú lassúsággal ketyegett az éjszaka folyamán, most gyors vágtába kapcsolt és lassan elütötte a fél hatot.
Fejemet a fal felé fordítottam és próbáltam összeszedni minden megmaradt erőmet. Szükségem van rá ha csak nem akarok egész nap leszíjazva fetrengeni az ágyon.
Lehunytam hát a szemeimet és próbáltam csillapítani a légzésemen. A lelkem már megnyugodott akkor, mikor a nap felbukkant a fák felett. Már csak a testemet kellett csitítani. A remegések végig-végig futottak rajtam, de végül is sikerült megnyugodni.
Bal kezemet megpróbáltam kihúzni de nem sikerült. A jobb kezem se csúszott ki a bőrszíj-bilincsemből. Épp mikor feladtam egy hosszú, göndör, vörös hajú nő lépett be az ajtón. Arca szép, fehér, szemei pedig kékek. Nálam egy kicsivel magasabb lehetett de ő is vékony volt.
Odalépett az ágy mellé fél szemét rajtam tartva. Nagyot sóhajtottam és megakartam nyalni kiszáradt ajkaimat de a nyelvem odatapadt az ínyemre.
-Kérhetek vizet? - nyögtem ki.
-Hát persze. - először a pohár után nyúlt de észbe kapott és elővett egy palackot. Lecsavarta a kupakot majd az ajkaimhoz emelte. Belekortyoltam a hűs vízbe párszor.
-Köszönöm. - megnedvesítettem ajkaimat, hogy ne legyenek szárazak és könnyebben menjen a beszéd. - Elengedne kérem? - kissé felemeltem bőrszíjas csuklómat.
-Nem tehetem. - rázta meg a fejét amitől csigás haja meglibbent. - Hamarosan megérkezik a főorvos úr tőle kell megkérdezni. - esküdni mertem volna rá, hogy a nő szemében egy aprócska félelem csillant. Idegesen figyelte a reakciómat. Nagyot sóhajtottam és visszahanyatlottam az ágyra.
-És akkor, hogy fogok reggelizni? - kérdeztem és megint megrántottam a lekötözött kezeimet. A nő - tekintetemet a névtáblájára emeltem - Victoria Terhick; rezidens, elkerekedett szemekkel nézett rám mintha csak azt mondaná, "Na ez most golyózott be."
-Még reggeli előtt megjön a főorvos úr. - közelebb lépett az éjjeli szekrényhez és elolvasta, hogy mikor kaptam utoljára nyugtatót. Mikor látta, hogy annak bizony már több órája volt, összeráncolta szemöldökét.
Persze, megértem, hogy furcsállja az egészet de azért ez egy picikét sértő. Ennyire idegbetegnek nézne? Igen, valószínűleg igen. És meg is érdemlem.
-Rendben. Addig mit csináljak? - kérdeztem és újra visszahanyatlottam a párnára. Victoria elgondolkozva rám nézett.
-Nincs kedved TV-t nézni? - bólintottam. Levette a TV előtti távirányítót. - Hova kapcsoljam? - megnyomta a zöld kis gombot mire a TV zúgva életre kelt.
-Az Animal Planetre. - mondtam mire a nő megnyomta az 1-es majd a 3-mas gombot.
-"A madárpókok megfelelõ elhelyezéséhez az igényeit kielégítõ terráriumot biztosítsunk. A talajon lakó pókok a természetben üregeket ásnak, amelyeket növekedésük folyamán egyre jobban kitágítanak. A nõstény madárpókok csak ritkán hagyják el az üreget..."
-Köszönöm. - mondtam és ránéztem a képernyőre.
-Nincs mit. - csak eltompult színpacákat láttam és halk neszezést. A TV se tudta lekötni a figyelmemet és most már egyre többször és egyre idegesebben néztem rá a faliórára. 6:00...6:23...6:54...6:58...
És ekkor -hét után két perccel- belépett a szobába egy csoport idegen. Csupán két nő volt akit felismertem: Victoria Terhick-et és Dr.Samantha Hearm-öt. Összesen heten jöttek be, közülük kettő férfi volt.
Az a férfi aki először lépett be az ajtón és legközelebb állt hozzám, szólalt meg először.
-Hogy érzed magad? - kérdezte majd megfogta bal csuklómat és ujját a géz alá fúrta. Magában számolni kezdett, erre onnan jöttem rá, hogy ajkai mozogtak és jól kivehetően számokat formáztak.
-Remekül. Csak szeretném ha ezeket levennék. - mondtam és megráztam a csuklóimat.
-Mi legyen...mi legyen? - gondolkozott hangosan. Egy rikító szőke, göndör hajú, zöldszemű nő megszólalt.
-Szerintem lenyugodott annyira, hogy egy fél órára levehessük a szíjakat....
-Nem tudhatjuk mikor kezd el újra őrjöngeni! Kiszámíthatatlan! - mondta egy másik, szintén szőke hajú nő.
-Bocs, de én is itt vagyok. - mondtam fennhangon és csodálkozó arccal. Hihetetlen, hogy az orvosok is tudnak bunkók lenni.
-Elég legyen. - szólt közbe az előbbi férfi aki -a táblája szerint- a főorvos volt. - Ms.Hilary vegye le a szíjakat. Megnézzük, hogy mi lesz. A vérvételtől kezdve mindent végezzenek el. Most már ehet szóval a reggelit is megkaphatja. -nagyot sóhajtott és felém fordult- Figyelj, nem szeretnélek újra leszíjazni úgyhogy légyszíves ne csinálj butaságot. - nem bírtam kimondani, hogy "Rendben"...mert nincs semmi se rendben. De szerencsére nem feszegette tovább a témát. Az egész kis csipet-csapat kiment kivéve Hilaryt, a rikító szőke hajú nőt aki elkezdte leszedni a szíjakat.
-Köszönöm, hogy kiállt mellettem. - mondtam de nem mertem a szemébe nézni így inkább a Tv-re néztem. Éreztem, hogy egy pillanatra megáll a keze a kibogozásban, de ez tényleg csak egy pillanat volt.
-Mondanám, hogy nincs mit, de akkor hazudnék. - válaszolta. Meglepetten rápislogtam mire elmosolyodott. - Annyit kérek csupán csak érte, hogy ne csinálj semmi olyat mint tegnap. Nem lenne jó ha újra úgy ránk ijesztenél. - leszegtem a fejemet és beleharaptam alsó ajkamba így próbálva visszatartani a könnyeimet. De azért egy gyöngyszem így is kigördült szemem sarkából és pechemre pont Hilary keze mellett ért földet. Illetve lepedőt...
-Mi a baj? - kérdezte meglepődve az ápolónő. Jobb kezét a hátam mögé csúsztatta, bal kezét pedig az enyémekre helyezte. Csak megráztam a fejem mert attól féltem, hogy ha megszólalok újabb könnycseppek fognak záporozni. - Nem akarsz még beszélni róla? - SOHA NEM AKAROK BESZÉLNI RÓLA! - gondoltam miközben megráztam tagadólag a fejemet. - Jól van. Semmi baj. Ha itt az ideje, hozzám nyugodtan fordulhatsz. - ennyit mondott és -akárcsak a főorvos- szerencsére nem rágódott tovább ezen a csonton. Megfogta bal csuklómat is és levette a szíjat. Felemeltem a kezemet, ami pokolian fájt, és megdörzsölgettem kicsit a csuklómat. Tisztára mint egy rab. Kész börtön.
-Gyere, átmegyünk a vizsgálóba. - lassan felültem s közben belenéztem a tükörbe. Nagyot nyögtem. - Uram Isten! Mi a baj? Hol fáj? - kérdezte Hilary aggódva. Bocsánatkérően rámosolyogtam.
-Nem szedhetném rendbe magam? Le akarok tusolni, hajat és fogat akarok mosni és fésülködni. Olyan vagyok mint egy hajléktalan. - látszólag szórakoztatta a nyavalygásom bár az is felmerült bennem, hogy csak örül annak, hogy nem őrjöngök.
-Ha megvagyunk a rutin vizsgálatokkal akkor segítek neked rendbe szedni magad.
-Azt hiszi, hogy bele akarom fújatni magam a fürdővízbe? - kérdeztem komoran miközben kitámolyogtunk az első ajtón.
-Nem hiszem, mivel itt csak tusoló van. - mosolygott - Egyébként meg azért fogok vagy fog neked valaki segíteni mert a kötésed és a branülöd nem lehet vizes. Ezt pedig elég nehéz összehozni. - mondta és betámogatott a vizsgálóba. - Állj rá a mérlegre. - tegnap ugyanebben a szobában, ugyanezen a mérlegen álltam csak, hogy nem ugyanennyit mutatott a mérleg. Tegnap 49.3-nál álltak meg a kis, piros számok most azonban 48.9-nél. - Várj csak, lehet, hogy új elem kell bele. - felültem a vizsgálóasztalra és ameddig Hilary kicserélte a mérleg elemeit én a kint elsétáló embereket néztem.
-Oké. Most állj rá. - ha a nővérke azt hitte, hogy káprázik a szeme vagy rosszak az elemek, most bizonyosan csalódott. A számlapok újra 48.9-et mutattak. - Ez nem normális érték egy ennyi idős lánynál. Fél nap alatt ilyen sokat fogyni...
-Ne felejtse el, hogy az este izommegfeszítő tornagyakorlatot, egy bizonyos "Szíj eltépő híd" pózt gyakoroltam ami egy kissé megizzasztott. - sötét humoromra nem reagált valami derűsen. Feltette a vérnyomásmérőt majd a hőmérőt is. Azok se mutattak biztató eredményt, hisz az egyik túl alacsony volt a másik pedig túl magas.
-Kimegyek a mosdóba. - mondtam és leugrottam - már ha ugrásnak lehet nevezni - az asztalról és kimentem az ajtón. Végig masíroztam leszegett fejjel a folyosón. Minden fehér köpenyes megbámult és ez baromira bosszantott. Kicsit kiakadtam na és? Attól még nem nőtt ki a második fejem...
Berobbantam a WC-be és azonnal az ablakhoz léptem. Muszáj volt egy kicsit kiszellőztetni a fejemet.
A tegnapi vérsugaraknak már nyoma se volt, helyüket folyékony arany szőtte át. Az utcán a legkülönbözőbb emberek sétáltak - egyben azonban megegyeztek: egyikük se sejtette, hogy egy elmebeteg az Ő városukban, az Ő kórházukban van.
*
Pár perccel később kiléptem a női WC ajtaján. Még nem volt kedvem visszamenni így inkább csak leültem az egyik narancssárga székre. Eddig nem vettem észre de iszonyú éhes és fáradt voltam. Nem aludtam sokat, csak pár perceket ráadásul az ébren töltött órákat is rángatózva töltöttem el. Fárasztó sport a fekete lelkűség.
A velem szembeni szoba ajtaja kinyílt és kilépett rajta egy velem egykorú fiú. Nagyon vékony volt, magas, hosszú nyakán kerek fej foglalta el helyét. Ahogy rámnézett elmosolyodott és kivillant enyhén hiányos fogsora.
-Sziaaa. - köszönt bárgyú hangon. Ehhez semmi kedvem nem volt így mikor újra kinyitotta száját és elkezdte mondani, hogy "-Én Thomas vagyok..." rámordultam.
-Én meg egy pszichopata akit ha nem hagyják békén embereket öl! - látszólag nem érdekelte ez a roppantul elhanyagolható tény és közelebb jött. Abban a pillanatban bekapcsolt a sötét ösztönöm, felugrottam a székről és morogni kezdtem. Nem mint egy kutya és nem is mint egy medve...Ez sajátos hang volt. Olyan amivel szinte ölni lehetne. Keveredett benne a tomboló hurrikán, a pusztító tűz, az alattomos árvíz és az erőteljes földrengés hangja. Minden sötétség és fájdalom benne volt, minden segítségért kiáltó sikoly és gonosz kacaj. Nekem ez volt a fegyverem. Ezzel védtem meg magam. Ha már senki se áll ki mellettem, akkor ideje, hogy kezembe vegyem a gyeplőt és gyííí előre!
-Mi folyik itt? - épp ekkor fordult be az egyik rezidens, az a férfi aki ma reggel nálam járt, a sarkon. Fekete vállig érő haja lófarokba volt kötve, tengerkék szeme érdeklődve csillogott. A gyors mozdulataitól megrémültem, mint egy sarokba szorított kisegér és újra morogni kezdtem, sokkal fenyegetőbben, sokkal érzékibben. - Olívia nyugii. Semmi baj. Nincs semmi baj. Mond el, hogy mi történt. - mintha megcsókolt volna a szőke herceg: hirtelen felnyílt a szemem. A kép kitisztult előttem és észrevettem az ijedten elhúzódó Thomast és a feltartott kezű rezidenst. Annyira megkönnyebbültem, hogy most nem csináltam semmi bajt és annyira féltem, hogy most már nappal is vérengzek, hogy mindez zokogással jött ki belőlem. Elfutottam a férfi mellett és besiettem a vizsgálóba ahol aztán átkaroltam Hilary derekát és mint az elveszett gyerek bújtam hozzá.
Nem értette miért sírok, nem tudta mi történt de készséggel vigasztalt és nyugtatgatott. Azután persze megérkezett a rezidens férfi is aki - kissé kiszínezve a történetet - elmesélte, hogy mi történt.
-Morgott? - kérdezte Hilary és próbált beinvitálni a szobámba. Nehezen ment neki mert még mindig mellkasára dőlve zokogtam.
-Az nem kifejezés. Ilyet te még egy embertől, megkockáztatom: egy állattól se hallottál. Nagyon durva a kis csaj. - a sírásom abbamaradt és mérgesen a férfire néztem.
-Mondja. Egy kicsit se zavarja a jelenlétem? Ha akarja elmegyek és nyugodtan kibeszélhetnek. Nem akarok zavarni...-gúnyolódtam. Látszólag egy kissé megzavarodott a férfi és csak hápogni tudott. Tüntetőleg hátat fordítottam neki és Hilary szemeibe néztem.
-Én nem akartam rámorogni arra a fiúra de nem akart béként hagyni. Pedig finoman céloztam is rá, hogy kiakadok ha tovább piszkál. De ő csak beszélt...beszélt..és beszélt. - mondtam és közben lehuppantam az ágyra - Nem akarom, hogy újra leszíjazzanak. Akkor csak még dühösebb leszek. - lerúgtam a papucsomat majd végignyúltam az ágyon. Befordultam a fal felé és mindkét kezemet a mellkasomhoz szorítottam. - Haza akarok menni. - suttogtam.
-Haza fogsz majd menni, meglátod. Ha jól viselkedsz talán már jövőhéten hazaengednek...
-Nem. - mondtam a falnak. - Én nem így akarok hazamenni. Azt akarom, hogy a...hogy a lelkem találjon haza. Újra fényt akarok, vidámságot és békét. Miért pont én nem kaphatom meg? - a halk szavak ugyanúgy ledöbbentettek engem is mint a nővérkét. Most ezt komolyan gondoltam?
Valószínűleg igen. Tényleg annyira akartam, hogy kiérjen a lelkem a sötét erdőből. Itt annyi veszély és vadság vár még rá...rám.
Az ágy besüppedt a hátam mögött és hamarosan két puha kar fonódott körém. Elállt a lélegzetem a meglepettségtől és egy fura érzés kerített hatalmába. Egészen különös amit már régen éreztem. Talán a nyugalom...Vagy a szeretet?
Mindegy is. Most csak örülni szerettem volna a pillanatnyi békének és boldogságnak.
-Ha itt az idő, elmondod nekem? - kérdezte a két kéz tulajdonosa. Egy ideig töprengtem, majd időhúzás képen kisöpörtem az arcomból egyik rikító szőke tincsét. Húztam, halasztottam a dolgot de végül is rábólintottam.
-Igen. Elfogom mondani. - vajon jól döntöttem? Azzal, hogy ígéretet tettem neki egy sötét titok feltárására ami ráadásul az enyém...Bolond vagyok. Egy idióta.
-Akkor ezt megbeszéltük. - a vidám hangnem egyenlőre idegen volt még számomra. Hilary felállt az ágyról, megigazította fehér ruháját, haját hátravetette és rám mosolygott. - Na akkor...Mehetünk ráncba szedni téged?

Hamarosan megírom a következő fejezetet.:)
Addig is egy kis szavazás:
Szerintetek ennek a történetnek nem lenne jobb az a cím, hogy "Menthetetlen''?
*De igen, jobb lenne!
*Nem, nem lenne jobb!

Ezeket létszi komiban írjátok meg!:)
Köszönöm előre is, Olívia