6.fejezet-Lea

A mellkasomon erős nyomást éreztem ami folyamatosan ismétlődött. Nem kaptam levegőt és mindenem fájt. Valaki befogta az orromat és szájon át lélegeztetni kezdett csak, hogy tüdőmből a víz nem akart megindulni. Újra éreztem a nyomásokat majd egy hirtelen inger következtében testem ívbe feszült és a számból folyni kezdett a hideg víz. Köhögtem, hogy segítsek szervezetemnek kilökni a vizet majd mikor megállt az áradás, visszahanyatlottam a földre.
-Jól van! Jól van! Semmi baj Olívia! Hol van már az a hordágy? - kiáltott egy női hang, és volt egy olyan gyanúm, hogy Dr.Liza az. Megpróbáltam kinyitni a szememet de teljesen le voltam gyengülve, átfagytam és a tüdőmbe még mindig volt egy kevés jeges víz.
A hordágy végül megérkezett és ahogy felraktak rá már indultunk is vissza a kórházba. Az út végig kiabálással és feszültséggel telt. Egyedül én voltam tök nyugodt, egyedül én szartam le, hogy mi van velem. Jó, lehet, hogy ha nem épp halálközeli élményen lettem volna túl én is sikítoznék és ordibálnék.
-Mindjárt megérkezünk Olívia. Tarts ki! Jó? - Dr.Liza hangja némiképp megnyugtatott, de a gondolat, hogy le kellene ugrani a hídról még mindig a fejemben kavargott. Ebből arra következtettem, hogy még éjszaka van.
-Mi történt? - kiáltott egy ismerős férfi hang. Nem tudtam ki Ő de olyan...olyan ismerősen csengett a hangja!
-Leugrott a hídról! Azonnal ki kell vizsgálni, hogy keletkeztek-e károk a szervezetében! - betoltak a kórház meleg folyosójára. - Dr.Beckerr és Dr.Qworm vigyék el CT vizsgálatra azután hozzák fel a gyermekosztályra, hogy elláthassuk a külső sérüléseket! Mire várnak? IGYEKEZZENEK! - még épp hallottam amint Dr.Liza Hilaryhez beszél.
-Ne aggódj. Jól lesz. Most viszont menjünk és készítsük elő a kórtermet és vizsgálót.
*
Amikor kitoltak a CT-vizsgálóból már kissé felmelegedtem. Még mindig nem nyitottam ki a szememet és nem mozdultam.
A lift megállt majd hallottam az ajtó nyikorgását. A szárnyas ajtók is hamarosan becsapódtak mögöttünk.
-Megvan az eredmény? - kérdezte Dr.Liza. Egy ismeretlen férfi válaszolt.
-Semmi komolyabb sérülés. Hajszálrepedések a bordán és a karon de egyébként az aggyal és a belsőszervekkel is minden rendben. A külső sérüléseket pedig lássátok el.
-Meglesz. - válaszolta Dr. Liza majd a hordágy tovább gurult. Befordultunk egy igen csak kivilágított helyiségbe, gondolom a vizsgálóba.
-Victoria ideküldené Robertet? Dr.Hilaryt pedig tájékoztassa Olívia állapotáról.
-Rendben. - válaszolta Victoria majd kiment a kórteremből. Ezután fiók csapkodás, vattaszakadás és csörömpölés hallatszódott majd megéreztem a fertőtlenítő jól ismert szagát és a hideg gézt.
Többször is végigsiklott az arcomon a fertőtlenítővel lefújt géz. Először jobbról majd balról. A doktornő a hajamat kisimította az arcomból és lehúzta a vizes kardigánt rólam majd feltűrte a pólóm ujját és egy száraz törülközővel megtörölgette majd a gézt ott is végighúzta. Kinyílt az ajtó.
-Hogy van? - kérdezte a belépő férfi. Ő volt az akinek annyira ismerős volt a hangja...de még most, hogy a nevét megtudtam [Robert] se jöttem rá ki is ő.
-Aránylag jól. Hajszálrepedéseken és külső sérüléseken kívül nincs más baja. Illetve látszólag nincs. Mit gondol, máskor is próbálkozni fog? - kérdezte idegesen Dr.Liza. A férfi nem válaszolt azonnal.
-Úgy hiszem igen. Azok akik egyszer megpróbálták, máskor is megfogják. Ma megnéztem a rajzát és úgy éreztem, hogy magát a merő szomorúságot és elhagyatottságot tartom a kezemben. Nem tudom mi lehet ezzel a lánnyal de segítségre van szüksége. - Ahaaa! Szóval ő az a férfi aki elkérte a rajzomat és pszichoblablával nézte végig. Remek! Rejtély megoldva.
-Én is így gondolom. A főorvos úr is szeretne erről beszélni Önnel mint a kórház egyetlen pszichológusával. - a szemhéjamat felhúzta a doktornő és belevilágított egy kis lámpával, majd a másikba is. - Szólna valakinek, hogy segítsen branült cserélni? - kérdezte Dr. Liza.
-Persze. - válaszolta Robert és már el is indult, de valaki ebben a pillanatban jött be az ajtón.
-Hogy van? - istenem, még hányszor kérdezik ezt meg? Dr.Hilary volt az és rögtön utána lépett be Victoria.
-Próbáltam lebeszélni arról, hogy bejöjjön ide, de le mégsem foghattam! - sopánkodott a vörös hajú doktornő.
-Semmi baj, de ha már itt van segíthetne kicserélni a branült. Még a parton elzártam de elég sok vért veszíthetett ezért majd azt is pótolni kell. - éreztem ahogy a kis csövet kihúzzák a kezemből majd a sebet egy vattadarabkával leszorítják.
-Szedjük le a jobb kezéről a kötést. Teljesen átázott és kitudja, hogy elfertőződtek-e a vágások? - levágták a kezemről a gézt amiből még mindig csöpögött a víz. - Ezt dobd a kukába. - ezt a kezemet is végigtörölgették száraz törülközővel majd meleg vizes törülközővel és végül újra szárazzal. - A varratok nem szakadtak fel viszont a biztonság kedvéért fertőtlenítővel fújjuk le. - miután jobb karom is le lett fújva fertőtlenítővel, elkezdték beszúrni a branült. Ahogy a tű egy megfelelő eret keresett magának, megkarcolta a csontomat amitől erőteljesen összerezzentem. Ezután megállíthatatlannak tűnő remegésnek indultak a lábaim és csukott szemeimből folyni kezdtek a könnyek.
-Nyugííí. - Hilary az arcomat simogatta miközben még mindig fogta immáron bekötözött bal kezemet. Végül a jobb kezembe is belekerült a branül és újra átfújták fertőtlenítővel a vágásokat. Ezután bekötözték és akkor a remegésem is csillapodni kezdett. Mély levegőt vettem és megpróbáltam megnyugodni.
-Hallasz engem Olívia? - kérdezte Dr.Liza miután a hordágyat kitolták a vizsgálóból. Lassan bólintottam egyet. - Jól van. Semmi baj! Most beviszünk a szobádba jó? Megpróbálunk átöltöztetni mert ezeket a vizes göncöket nem hagyhatjuk rajtad! - fordult a hordágy és kattant a villany.
-Mi...*áááhm*...mi történt? - kérdezte álmosan Jennifer de hangja és álmossága egycsapásra elmúlt ahogy meglátott - Te jó ég! Mi történt vele? Jól van??
-Igen de feküdj vissza!Ne legyél most láb alatt! - szólt rá Dr.Hilary. Most ki kell nyitnom a szememet. Nyisd ki Oli a szemedet! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! A szemhéjam lassan felemelkedett majd visszacsukódott. Résnyire újra kinyitottam majd felemeltem bal kezemet, hogy eltakarjam szemem elől a lámpafényt.
-Kapcsolja le valaki a villanyt! - szólt Dr.Liza mire kialudtak a fények és mindenki feszült csendben várta, hogy mit csinálok. Kinyitottam a szemeimet majd azonnal sírni és nevetni kezdtem. Egyfelől sajnáltam, hogy nem maradtam a víz alatt, másfelől minden...mind az ami történt, olyan vicces volt! Tekintetemmel megkerestem a félhomályba burkolózó Hilaryt, felültem a hordágyon és azonnal átöleltem. Arcomat a bal vállába fúrtam és próbáltam minél gyorsabban lenyugodni.
-Most már minden rendben van Olívia! Sss. Ne sírj, túlélted! - nyugtatgatott Hilary mire hisztérikusan felnevettem.
-Tudom! Éppen ez a baj! - néztem a szemeibe majd leugrottam a hordágyról, ami nem volt jó ötlet mert annyira le voltam gyengülve, hogy összeestem. Mindenki egyszerre kapott utánam így ennek az lett az eredménye, hogy majdnem ők is estek velem együtt, de végül Dr.Victoria megtartott.
-Hozzatok vért! A korlapján rajta van, hogy milyen vércsoportú de ha jól emlékszem 0-ás! - szólt Dr.Liza aki jobb oldalról támasztott meg.
-Tudok járni! - mondtam miközben megpróbáltam lerázni magamról Dr.Liza karját. De amint egy kicsit lazított a szorításán lábaim feladták a szolgálatot és összeestem.
*
Arra ébredtem, hogy valaki szorítja a csuklómat. Kinyitottam a szemeimet és megláttam a csukott szemű Hilaryt.
Halkan felnyögtem mikor megéreztem az arcomba nyilalló fájdalmat.
-Jajj Olívia! - ölelt át hirtelen Hilary. - Soha többé ne csinálj ilyet! - mondta miközben elengedett.-Robert! Felébredt! - kiáltott ki az ajtón majd visszafordult felém. Hamarosan belépett az ajtón az a szőkés-barna hajú férfi, aki tudtommal a kórház pszichológusa volt.
-Hilary, kimennél kérlek? Szeretnék négyszemközt beszélgetni Olíviával.
-Rendben. - mondta Hilary majd rám mosolygott és kiment. Mielőtt Robert bármit is mondhatott volna, furcsán rekedt hangon megszólaltam.
-Nálam nem fog semmit elérni a ... rábeszéléssel...korlátozással...lelkifröccsel.. vagy nevezze ahogy akarja. Én ilyen vagyok és leszek. Mondhat, csinálhat bármit:egy szörnyeteg maradok. - egy arcizma se rándult, csak lassan leereszkedett arra a székre amelyen Hilary ült pár perccel ezelőttig.
-Először is Olívia, bemutatkoznék. A nevem Robet Loubran és a kórház pszichológusa vagyok. Az orvosod megkért, hogy foglalkozzak veled. Ez annyiból fog állni, hogy naponta bejövök hozzád párszor, beszélgetünk és megpróbáljuk együtt kitalálni, hogy mi az öngyilkossági kísérletednek az oka.
-Ja...ha csak erre kíváncsi akkor megsúghatom... - mondtam miközben érzelemmentes arccal felé fordultam. Kíváncsian közelebb hajolt.-Szar az életem. Ugye nem is olyan bonyolult? - gúnyolódtam.
-Olívia, figyelj. Nem kell semmi olyat tenned amit nem szeretnél....- de már nem figyeltem rá. A folyosón egy ismerős lány sétált el. Valaki aki fájdalmas emlékeket ébresztett bennem. Elakadt a lélegzetem majd felült az ágyban.
-Olívia! Mit csinálsz? OLÍVIA! - de már késő volt. A branült újra kitéptem és kiszaladtam az ajtón, a fekete hajú lány után.
-Lea? - kérdeztem hangosan mire szembefordult velem s húzott szemeiben kíváncsiság majd döbbenet csillant.
-Olívia?- elképedve nézett rám majd tekintete a kezemre villant. - Te jó ég Oli! Vérzel!
-Olívia mit csinálsz? - kérdezte az utolérő Robert. Nem figyeltem rá, csak mentem egyre közelebb és közelebb Leához, de Robert lefogott.
-MIT CSINÁL? Eressze el! - kiáltott Lea.
-Menj távolabb! Hívj gyorsan valakit! - kiáltott Robert.
-Nem akarom bántani! - sikítottam és sírva Robertre néztem aki döbbenten meredt vissza rám, de végül elengedett és én Leahoz futottam, majd átöleltem.
-Semmi baj Oli! Gyere keressünk egy nővért mert nagyon vérzik a kezed. - csak most vettem észre, hogy az ő keze is be van kötözve.
-Mi történt veled? - kérdeztem szipogva mire elmosolyodott.
-Béna voltam és korizás közben eltaknyoltam. De veled mi lett? A szüleid azt mondták nekem illetve az osztálynak, hogy kiköltöztél Erdélybe a bácsikádhoz mert szeretnél nyelvet tanulni. Ha tudtam volna, hogy itt vagy akkor jöttem volna látogatni! - csak úgy áradtak a szavak Leából.
-És még mit hazudtak? Esetleg, hogy Hawai-ra mentem nyaralni, épp szörfözök és kókuszcicitartóban hula-hulázok? - Lea felnevetett de én nem tudtam nevetni saját poénomon.
-Nem mondtak mást. De olyan szomorú voltam!
-És a kedves kis pasid nem vigasztalt meg? Fogadjunk hozzá rohantál és ... és ... - felsikoltottam attól az iszonyatos dühtől ami hatalmába kerített. Ellöktem magamtól Leát, aki hátratántorodott és ijedten nézte ahogy Robert és Hilary lefognak és benyugtatóznak.

Most nem telt többre ennél. Próbáltam kicsit siettetni az eseményeket mert sietnék az izgis részekhez.:D
Na de majd a kövibe megpróbálok írni valami izgit.:)

Olívia

5.fejezet-Kiengedték a kalitkából...

Az eső hamarosan rá is kezdett és mintha dézsából öntötték volna. A villámok ide-oda cikáztak és ablaküveget remegtető mennydörgés követett minden egyes sárga nyalábot.
Az egyik narancssárga széken ültem a terasz ajtaja mellett. Kezemben egy kis füzetet és egy grafitot szorongattam. Rajzolni akartam valamit, hogy eltudjam terelni a gondolataimat.
Mindenki ideges volt, hogy a villám ne tegyen kárt az áramellátókban, ezért amit lehetett le és kikapcsoltak. Ezért is nem raktak vissza engem infúzióra, aminek nagyon örültem. Úgy se segít.
Ránéztem a faliórára amely negyed hatot mutatott. Felsóhajtottam majd meghúztam az első vonalakat. Majd a következőt és a következőt...Az idő csak úgy rohant amíg a rajzolásba merültem. Fél hat, hat majd félhét.
-Kész. - suttogtam magamnak majd kicsit távolabb tartottam magamtól a füzetet, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
-Szia. Te Olívia vagy, ugye? - csak most vettem észre, hogy egy fiatal, szőkés-barna hajú férfi ül egy székkel odébb. Ő is orvosnak tűnt, de valahogy mégse...Rajta is volt egy fehér köpeny de azt inkább vékony kardigánnak mondanám. És egy könyv volt a kezében.
-Igen. - válaszoltam majd visszafordultam a rajzomhoz.
-Nagyon szép. Megnézhetem? - kérdezte és a füzet után nyúlt. Bólintottam majd a kezébe adtam. - Hmm...Érdekes. - motyogta inkább magának mint nekem.
-Mi az érdekes? - kérdeztem kíváncsian. A rajzom tényleg kicsit furcsa lett de a férfi inkább...olyan volt mintha nem is a rajzra koncentrálna.
-Szeretnéd tudni, hogy mit ábrázol a rajzod valójában? Hogy mit rejtenek a vonalak? - kérdezte mosolyogva.
-Azt hiszem inkább nem. - sóhajtottam fel és grafittól maszatos kezeimet az ölembe helyeztem.
-Miért nem? - a kérdés nem volt tolakodó, inkább egy óvatos kis lépés. Mintha csak kóstolgatni próbálna, hogy mennyit bírok.
-Mert félek megtudni. - suttogtam. Ezután pár percig csak a vihar és a mellettünk elhaladó emberek lépteinek zaja törte meg a csendet. Végül aztán a férfi szólalt meg először.
-Pedig nem kellene félned ettől. Ha megtudod a rejtett dolgokat...a rossz dolgokat, talán javíthatsz rajtuk. - mosolygott. - Például ez a ketrecbe zárt sovány farkas azt jelenti, hogy szomorú vagy, bezárva érzed magad és attól félsz, hogy nincs más kiút csak a halál. A farkas szeménél megrezdült a kezed ami azt jelenti, hogy tudatában vagy annak a kétségbeesésnek amit a farkas szemébe is belerajzoltál. A farkas te magad vagy, jól gondolom? - nem várt választ, csupán elhallgatott egy percre, hogy újra szemügyre vegye a rajzomat - Ez a sötét faláda amiből kijön egy árnyék és megpróbálja elkapni a farkast...Ez sok mindent jelenthet de ... a legvalószínűbbnek a téged kínzó sötétséget tartom. Ez az árny tart téged fogva és ebben a ládában van az ami az árnyékot útjára bocsájtotta. Látszik is a ládán, hogy meg van repedve. A nyolcas szám fontos neked. Ha alaposabban megnézzük szinte minden tárgynak vannak nyolcast ábrázoló vonalai. - kikaptam a kezéből a füzetet.
-Semmi köze hozzá! - kiáltottam majd bementem a szobába.
Istenem, hogy ha tudná mennyire igaza volt...Megfogtam a rajzot majd kettétéptem. Azután még ketté. És akkor megállt a kezem. Két papírdarab kihullott a kezemből, de kettő benne maradt. Az egyiken a faláda, a másikon a farkas. Még mindig kezemben a két papírdarabbal, leültem az ágyra, hátamat a falnak vetetettem és felhúztam lábaimat. Pszihoblablás szemmel még sose néztem meg a rajzaimat. Annak a férfinak valóban igaza volt: a sovány, ketrecbe zárt farkasnak több olyan külső tulajdonsága is volt mint nekem. A fájdalomtól izzó szempár, a rettegő testtartás és a szabadságvesztettség. Leraktam a papírokat az éjjeliszekrényre majd bebújtam a paplan alá úgy, hogy csak az arcom nem volt betakarva. Ahogy teltek a percek egyre álmosabb és álmosabb lettem, végül pedig elnyomott az álom.
*
Mikor felébredtem már nem hallatszódott se az eső hangja, se pedig mennydörgés. Ugyanúgy feküdtem, ugyanúgy be voltam takarva csak éppen időközben bekötötték az infúziót. Megdörzsöltem a szemeimet majd felpillantottam a faliórára és...kihagyott a szívem. Már fél kilenc volt.
De akkor miért nem őrjöngök? Miért nem fáj? Hol az ordítozás és tombolás? Ezeket nem találtam magamban sehol. Viszont egy másik érzést felfedeztem. Egy, a tombolásnál is ijesztőbb érzést. Szavakkal nehéz leírni, de a tetteim biztosan árulkodni fognak.
Tehát a sötétség taktikát váltott. Most már nem akarja megmutatni a világnak önmagát, csupán egyszer - és utoljára.
Hanyatt feküdtem az ágyon és próbáltam kitalálni mi legyen. De az agyam mintha teljesen átállítódott volna: bárhova is néztem, mindenhol felfedeztem egy olyan tárgyat amivel kárt tehetnék magamban.
És a legrosszabb az, hogy lassan már az eszem, a lelkem és a szívem is azt diktálta, hogy "Öld meg magad! Hisz senkinek sincs szüksége rád!" És ahogy ez a két mondat újra és újra ismétlődött a fejemben, elkezdtem hinni bennük.
Én már tényleg nem kellek senkinek, tényleg nem vagyok jó már semmire. Bárhova megyek, bármit teszek az valakinek fájdalmat okoz.
Felültem az ágyon és a kis gép elé álltam. Tekintetemet végigfuttattam a gombokon majd megnyomtam a "STOP" gombot. A gép zöld fénye kialudt és az infúzióból már nem jött több gyógyszer. Leszedtem az infúziót majd hátat fordítottam a gépnek és kimentem az ajtón.
A branülön keresztül folyni kezdett a vérem, s a fehér csempét úgy díszítette mintha egy hófehér bőrű nő vörös gyöngysora lenne. A folyosón nem volt épp senki, de az ápolónők hangja kihallatszódott a vizsgálóból.
Halkan kinyitottam a szárnyas ajtót majd kisurrantam a lépcsőkhöz. Kicsit megszaporáztam a lépteimet nehogy valaki hamarabb észrevegye , hogy elszöktem.
Több lépcsőforduló után végre megtaláltam a kijáratot. Elbújtam egy magas növény mögé, hogy a közeledő két doktor ne vegyen észre, majd kisebb nyikorgás kíséretében kisiettem az ajtón. Óvatosan kellett járkálnom, mert a terasz, amely a gyermekosztályon van, pontosan fölöttem helyezkedik el. Hogy még rosszabb legyen, két ápolónő épp kint dohányzott.
Egy kis kitérővel végül eljutottam egy másik épülethez amire az volt írva, hogy "Fül-orr-gégészet". Mellette egy kis parkszerűség volt a betegeknek kialakítva. Ezután volt még egy épület és egy parkoló, végül pedig a kijárat.
Lenéztem magam mellé ahol már kisebb tócsa gyűlt össze a véremből. Rendeztem arcizmaimat és a kijárat mellett álló biztonsági őrhöz futottam.
-Uram! Uram! - kiáltottam kétségbeesetten. - Segítsen! Kiraboltak! Kiraboltak! - szerencsémre egy tapasztalatlan őr volt szolgálatban aki bevette a mesémet és azonnal a "rabló" nyomába eredt. Ezalatt én kisurrantam és meg sem álltam a folyóig. A part mentén sétálgattam és próbáltam meghozni életem legjobb vagy utolsó döntését.
Mindent latba kellett volna vennem de egyszerűen mintha kiürítették volna az agyamat. Miért is vagyok itt? Mit akarok most csinálni? Miért vérzik ennyire a kezem? Hogy jutottam el idáig?
Mikor odaértem a híd lábához végre eszembe jutottak a dolgok. Minden szép és jó, minden gonosz és ronda emlék. Minden fájdalom és csalódás.
Felsétáltam a híd közepéig majd egy kicsit gyönyörködtem a tájban. A város narancssárga fényei még az eget is beragyogták amelyen most alig volt csillag. A Hold dagadó fázisban járt. A szél, mint ahogy vihar után szokott lenni, csendes volt és hűvös. A víz lassan hömpölygött tovább az árral, nem is sejtve, hogy sima tükrét hamarosan egy elkeseredett lány teste foglya felbolygatni.
Ilyenkor mit is szokás csinálni? Végig gondolni az életemet, lepergetni annak képeit a szemem előtt. Hát jól van, egye fene. Ha már csinálom, akkor jól csináljam.
Tehát. Az ötéves szülinapomon Diaz nagynéném megdobta sütivel nagyapát aki épp viccet csinált a frizurájából. Emlékszem mindenkinek jó kedve volt akkor. Diazt nagyon szerettem. Divatos volt, vicces és csak azért jött haza Párizsból, mert a szülinapomat nem akarta kihagyni.
Hét évesen először mentem iskolába és mindenki az én barátom akart lenni. A tanárok intelligensnek, megértőnek és tökéletesnek találtak. Az osztálytársaknak mindig készséggel segítettem ha nem értettek valamit, ezért is szerettek nagyon.
Kilenc évesen megkaptam életem első kutyáját, Brutust. Mindig is imádtam az állatokat és Brutus, az ír farkaskutya oly mértékben a szívemhez nőtt, hogy mikor pár év múlva daganatban meghalt, én menni akartam utána.
Tizenegy évesen még mindig én voltam a suli legvagányabb, legnépszerűbb csaja és már azzal is eldicsekedhettem, hogy táncolni járok. Mindig csinos és színben összeillő ruhákban jártam, anya is csomószor befonta combomig érő hajamat vagy éppen begöndörítettük amitől meseszépen néztem ki.
Egyes tanárokkal szinte már örök barátságot kötöttem. Mindenki bírt. De akkor is szomorú voltam valamiért.
Tizenkét éves voltam mikor megszületett a húgom. Annyira szerettem és vártam rá, de rosszul esett mikor mindenki csak vele foglalkozott. Ekkor kezdtem el lefele menni a lejtőn, ekkor kezdődött az önutálat. Csak azért törtem el a karomat, hogy a szüleim velem is foglalkozzanak, csak azért tanultam, hogy a tanárok szeressenek. Mindenkinek megakartam felelni.
Tizenhárom évesen végül már nem törődtem azzal, hogy mennyire vagyok csini, a balettot lecseréltem: lovagolni, íjászkodni és karatéra jártam. A népszerűségi listán lejjebb kerültem, de ez nem zavart hisz a tanárok még így is szerettek. Bár az osztály kúrvá.i folyamatosan viccet csináltak belőlem, nem hagytam magamat és hasznosítottam a karatén szerzett tudásomat.
Tizennégy évesen a leghelyesebb pasi, Demetri állt az oldalamon, én pedig az övén. Tetőre hágott a népszerűségem csak azért mert Ő Vele mutatkoztam. Csak, hogy mint utóbb kiderült pusztán játék volt az egész: a barátaival fogadott, hogy meddig bírja mellettem. Mikor megtudtam, teljesen összetörtem és már nem érdekelt az életem: a jegyeim romlottak, a hegek csak gyűltek a testemen és már nem akartam megfelelni.
Utolsó tanévemben, azaz most, már csak arra volt erőm, hogy magamat bántsam. A sok heg miatt persze ellógtam a tesi és úszás órákat amiért megfogok bukni. Illetve megbuknék, ha most nem ugrok le.
A kórház felől nagy zsibaj támadt. Tehát végre észrevették, hogy eltűntem? Remek. Akkor már csak egyvalami van hátra.
Átmásztam a korláton majd lenéztem a nagy feketeségbe. Olyan lesz mintha elaludnék, aludni fogok, sokáig. Nem fog fájni, vagy csak egy kicsit, de utána mindennek vége. Nekem lesz végem.
Ujjaim lassan elengedték a hideg vasat. Lecsúsztak a megkopott, rozsdás korlátról, és én boldogan zuhantam lefelé.
Hisz a hollót végre kiengedték a kalitkából.


Wáááá.*-* Utáltam ezt a fejezetet.x'D Ez most eléggé gagyi lett, de a kövi jobb lesz, ígérem!=D
Már 70 fölé kerekedett a látogatók száma, köszi!^^'
6.fejit hozom hamarosan!=P

Olívia

4.fejezet-Kalitkába zárt madár

Hoztam nektek egy gyönyörű zenét ami szerintem pompásan fog illeni a történethez. Ne féljetek nem zavaró mert nincs benne szöveg. Én ezt hallgattam miközben írtam ezt a fejezetet.:) Nagyon szép!:)

-Enned kell Olívia. - Hilary már vagy két órája azzal szenved, hogy egy zsemlét megetessen velem. Vagy legalább, hogy hozzászóljak. - Ha nem eszed meg nem lesz erőd semmihez. Teljesen legyengül a szervezeted. - tüntetőleg a fal felé fordítottam a fejemet. Majd eszek ha elmegy innen.
-Dr. Merrydeth kijönne egy kicsit? - kérdezte a szobába belépő Dr.Samantha. Hilary rám nézett majd sóhajtott egyet.
-Hát persze. Megyek. - a kis tálat amin a vajas zsemle volt az éjjeliszekrényre tette. - Kérlek egyél. - megsimogatta a vállamat azután kiment.
-Ő az anyukád? - kérdezte Jennifer kis idő múlva.
-Nem. Csak egy ápolónő. - válaszoltam halkan.
-Hűha! Tökre szeret téged! Miért vagy ilyen undok vele? - nem volt szemrehányás a hangjában csupán egy kis irigység és kíváncsiság.
-Mert elhagyott. - tudtam, hogy Jennifer nem értheti, nem érezheti amit én. A hamuvá vált reményt, amely alattomosan mögéd lopódzik, édes álmokba ringat és végül felébreszt, hogy lásd a komor valóságot. És aki gyenge, az összeroppan. - Én gyenge vagyok... - suttogtam magam elé.
-Na jóóó... - mondta ideges hangon Jennifer. - Nem zavar ha nézem kicsit a Tv-t?
-Nem. - a TV lágy morajlása végül álomba ringatott.
*
Mikorra felkeltem már ki volt kapcsolva a TV és Jennifer sem volt sehol. Felakartam ülni és végigsimítani az álmosságtól rongyos arcomon, de csalódva vettem tudomásul, hogy még mindig le vagyok szíjazva. Tehetetlenül felnyögtem. Nem tudom elhinni, hogy ennyire...ennyire...aah! Ez kész rémálom. Soha nem lehet teljes most már az életem? Sose leszek szabad? Életem végéig gyógyszerezni fognak csakhogy ne csináljak hülyeségeket? Azt nem bírnám ki. Akkor inkább már a ...
Ekkor belépett Jennifer az ajtón kezében egy fedeles tálcával.
-Szia. Jó, hogy felébredtél! Meghozták az ebédet! - leült az ágyára, maga elé húzta a tálcát és levette a fedelét. - Ez szerintem húsleves. A második meeeeg...Rizses hús! Nyami! Ja és egy alma is jár hozzá. - beleszimatolt a levegőbe majd megfogta a kanalat. - Ohh... - nézett rám. - A vörös hajú doktornő arra kért, hogy ha felébredsz szóljak neki. Egy pillanat és idehívom!
-Nem kell! - mondtam rekedten miközben Jennifer összehúzta maga körül rózsaszín köpenyét és belebújt papucsába.
-Dehogyis nem kell! - mondta majd kiviharzott a szobából. A finom illatok elértek hozzám is és hasam vészjóslóan nagyot kordult.
Nemsoká nyílt az ajtó és bejött rajta Jennifer.
-Mindjárt jön.- mondta miközben újra lehuppant az ágyra. - Egyébként voltak bent nálad egy csomószor! Leginkább az a szőke hajú nő. Nagyon aggódott érted de az a másik...az a Samantha vagy ki azt mondta, hogy hanyagolnia kell téged mert a végén valamilyen pszihés traumád lesz. - elhallgatott addig amíg lenyelt egy kanál levest. - Azután volt még bent a kezelőorvos is. Ő meg azt mondta, hogy szólnak a pszihiáternek. Amúgy tök rendes volt mert megvédett téged. Azt mondta, hogy erről nem te tehetsz meg minden. Szóval jó fej. Nekem is ő a kezelőorvosom. Jaa és azt is mondták, hogy egy jó ideig nem mehetsz el még innen. Tök gáz. Még jó, hogy én holnap hazamehetek! - annak ellenére, hogy a méreg egyre csak gyűlt bennem - elmosolyodtam egy picit. Ez a lány egy szuszra hadarta el azokat az információkat amikre nekem szükségem volt.
Egy frászt maradok itt sokáig! Hazamegyek vagy ma vagy holnap. Amikor alkalmam lesz rá...amikor nem leszek ennyire gyenge.
-Jó reggelt álomszuszék! - köszönt a szobába belépő Victoria.
-Azt. - köszöntem vissza. Rohadtul nem volt kedvem ehhez a "jólvagyoksemmibaj" játékhoz.
Kikapcsolta a mellettem álló gépet majd leszedte rólam a szíjakat és az infúziót.
-Gyere ebédelni! - kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni de én karba fontam a sajátjaimat és úgy néztem rá mint aki azt kérdezi: "Most viccelsz?" -Gyere már Olívia. Ne kéresd magad. Nagyon finom az ebéd és... - megkordult a hasam mire Victoria elmosolyodott - és ha jól hallom te is éhes vagy! - nagy levegőt vettem és magamban elképzeltem, hogy hogyan szúrok kést a gyomromba miközben azt kiáltozom "Na most korogj te áruló!".
Felültem bár de nem fogadtam el Victoria segítségét. Felhúztam a papucsomat majd gyorsan elmentem mellette.
-Gyere, itt fogsz enni. - bementünk egy kis szobába ahol ott volt Dr.Samantha, Dr.Liza, Dr.Erick és két ismeretlen. Pislogtam párat a megdöbbenéstől majd Victoriához fordultam.
-Ez most komoly? - kérdeztem és éreztem, hogy felmegy bennem az indulat. Nem vártam meg a válaszát hanem kikerültem, kimentem az ajtón és közben visszakiabáltam. - Akkor inkább éhen halok! - nem vártam se választ, se azt, hogy utánam jöjjenek. Egyszerűen csak...Nem akartam, hogy gyerekként kezeljenek. Nem akartam, hogy figyeljenek. Nem akartam, hogy én legyek a középpontban.
Mikor kinyitottam a szobaajtót majdnem beleütköztem a tálcáját épp kivivő Jenniferbe.
-Bocs. - motyogtam de ez a "bocs" egy "leszarom mi van veled, csak udvariasságból mondtam" bocs volt.
-Semmi baj. - kikerültem a lányt aztán az ablakhoz sétáltam. A vasrácsok sokat csúnyítottak a képen, mert ezektől olyan érzésem támadt, hogy kalitkába zárt madár vagyok. Egy vasrács mögé dugott holló aki vágyik a szabadságra, a repülésre...arra, hogy újra a napfény csillogtassa fekete tollait és ne a lámpafény.
Egy énekes madár, aki elvesztette hangját, minden báját a rácsok mögött és egyre csak betegebb és betegebb lesz ameddig el nem jön a kegyes vég. A történet vége.
Kinyílt az ajtó de én csak a pár méterrel odébb húzódó folyót figyeltem. Fodros tükrén megcsillant a bágyadt napfény amely nemrég bújt elő egy fekete felhő mögül.
-Olívia, figyelj, nem kell ott enned velünk de...itt hagyom az ételt. Kérlek szépen egyél. - a szél megrezgette a fa ágait és azok kecsesen meghajoltak. Annyira vágytam a kinti világra...Alig vagyok itt néhány napja és már is elvágyok innen, akkor mi lesz velem később?
Becsukódott az ajtó és én egyedül maradtam.
Most először éreztem egy kis félelmet. Ha még sokáig folytatom ezt a hülye játékot, hogy nem veszek senkiről és semmiről tudomást, akkor végül feladják a reményt és elhagynak. Nem fogok senkit se érdekelni. Elfogok veszni és ha senki sem keres meg...
Ez olyan mint a bújócska: egy valaki számol addig a többiek elbújnak. A számoló fogja megkeresni az elbújókat, de az elbújóktól is függ, hogy segítenek-e a számolónak, hogy rájuk találjon. A számoló az orvos, az elbújók a betegek. És én félek, hogy túl jól elbújtam.
Nagyot sóhajtottam majd leültem az ágy szélére. A gyomrom öklömnyire zsugorodott a fájdalmas felismeréstől de meg kellett tennem az első lépést amellyel a helyes út felé indulok. Felvettem az almát a tálcáról és beleharaptam.
Ez a roppanás, ez a savanyú íz...talán meghallja a számoló, hogy merre is kell keresnie. És én nem fogok tiltakozni.
Miután megettem az almát és a megmaradt csutkát kidobtam a szemetesbe, visszamentem az ágyhoz majd felvettem a tálcát. Kivittem arra a kiskocsira amelyre a többi használat ételestálcát rakták.
A következő lépés volt az amelynél máris elakadtam. Bocsánatkérés. Eeezz kérem egy nehéz dolog, és én sose voltam jó az érzelmeim kinyilvánításában. Kivéve a haragot és a fájdalmat. Azok ugyanis csak úgy maguktól jöttek. Dehogy én odaálljak valaki elé és teljes szívemből bocsánatot kérjek? Ehhez nem volt túl sok bátorságom.
Még is öt perc múlva a vizsgáló előtt találtam magamat. Remegtek a lábaim, nagyokat nyeltem, szemeim nagyra nyíltak, a torkom pedig kiszáradt.
-Elnézést Dr.Liza! - szólítottam meg a nekem háttal álló nőt aki azonnal megfordult. Mielőtt azonban a szemeimbe tudott volna nézni, lesütöttem azokat. - Én csak...Én... - nagy levegőt vettem. Nyugi Oli, nyugiii! Nem leánykérés előtt állsz, szimplán bocsánatot kérsz. JOGOSAN! - Sajnálom. Bocsánatot kérek azért amiket...amiket csináltam. Nem...Nem voltam magamnál. Tiszta hülye voltam. - elkezdtem sírni mire felnevettem. - Klassz. Elsírom magamat amikor bocsánatot kérek. - felnéztem a szemeibe és meglepődve láttam, hogy mosolyog.
-Tudtam én, hogy van jó oldalad is. Mindenki tudta. - ez nem felkiáltás, csupán ténymegállapítás volt.
Megnyaltam alsó ajkamat majd nyeltem egyet.
-Megmondaná kérem Dr.Hilary-nek is, hogy nagyon sajnálom? Azt hiszem én...én nem bírnék a szemébe nézni... - suttogtam majd hátat fordítottam a doktornőnek.
Amikor elmentem az ablakok mellett, furcsa gondolat hasított belém. Hisz ettől a bocsánatkéréstől csöppet se könnyebbült meg a lelkem. Nem érzek se megnyugvást, se boldogságot, se felszabadultságot. Megmaradt a jól ismert félelem és fájdalom.
Talán Dr.Lizáék tévednek. Nekem nincs jó oldalam, csak jól tervezett álarcom.
Kinéztem az ablakon. Az ég furcsán szürke volt, nagy fekete bárányai ott száguldottak a viharos szélben. A fák már nem hajladoztak kecsesen, hanem derekukat ide-oda csavartak, lombkoronájukat pedig úgy rázták mintha rock koncerten lennének.
Igen. Ezek a vihar első jelei.

Oké, megpróbáltam újra kihozni magamból a maximumot és minden fájdalmamat beleadni egy kis humorral vegyítve.*-* Remélem sikerült és "élvezet" volt olvasni!:P
Az ötödik fejezetet [mint mindig] hamarosan hozom! Addig is legyetek jók és komizzatok!:O
Egyébként [érdekesség képen] a honlapot eddig
Magyarországról 49-en
Oroszországi Föderációról 10-en
Egyesült államokból 3-an
Németországból pedig 1-en
nézték meg.*-* Köszi.^^'

Olívia

Hellow Emberek.*-*

Hellow mindenkinek.=3
Kivételesen nem fejezetet hanem egy új dizit hoztam.*-* Szerintem elég jó lett, bár a ti véleményetekre jobban adok mint a sajátomra...=$ Szóval lehet kommentelni ha van kedvetek.:)
Felraktam Hilary képét is. Olívia fényképét is kicseréltem, mert ez a lány szerintem sokkal....Olíviásabb. :'D
A történetnek a tartalmát felraktam jobb oldalra de egy kicsit meg is lett változtatva...:\
Öhmm..öhmm..Most örülök nagyon, mert már volt 59 látogatóm és volt köztük angol, magyar, orosz...=D
Csak így tovább.^^
Megpróbálok valahonnan szerezni egy Chatat és akkor lehet majd oda is kommentelni.:)
Egyenlőre ennyi, a 4.fejezetet hamarosan hozom.^^'

Olívia

3.fejezet-Sivatagi virág

-Megszáradt? - kérdezte a szobába belépő Hilary. A hajamhoz nyúltam és egy kicsit beletúrtam.
-Igen. Azt hiszem. - kivettem a fejem alól a vizes törülközőt és a szék támlájára terítettem.
A tisztálkodás kész rémálom volt! Egy dolog vigasztalt csak, az, hogy legközelebb holnap kell csak lefürödnöm. A tusoló tálca körül volt egy kis hely ahova felállt Hilary, hogy ne legyen vizes. Miután nagy nehezen leszedtük a fölsőmet, nadrágomat és zoknimat [melltartót és bugyit nem hagytam, hogy levegye] megkezdődött a tusolás. A kezeimet végig a magasban kellett tartanom miközben az ápolónő a szivaccsal ledörgölte rólam a koszt. Persze, hogy még nehezebb legyen: a víz sose akart pont jó lenni, mindig csak vagy túl hideg vagy túl meleg volt.
Az utolsó pillanatban eldöntöttem, hogy a hajamat is meg akarom mosni. Hilary nem bizonyult kiváló hajmosónak mert többször is beletusolt az arcomba, de hát ajándék lónak ne nézd a fogát. Ez esetben a fodrászi hajlamát...
Míg leborotváltam a lábaimat [ezt nem hagytam, hogy ő csinálja] Hilary is átöltözött mert enyhén szólva vizes lett [mint akit medencébe dobtak.]
Az öltözködésnél se hagytam, hogy segítsen amiért most fizetnem kell mivel mikor húztam magamra a Szilveszter cicás, szürke pólómat a branül kissé elmozdult. Ezért hát újra kell most szúrni.
-Na gyere átkaristolom a hajadat aztán nyomás branült cserélni. - mondta a nő és elővette a hajkefémet az éjjeliszekrényből. Leültem egy székre és felhúzott lábaimat átkarolva meredtem az ablak felé. Megéreztem az első húzásokat és magamban könyörögtem, hogy jobb "hajfésülő" legyen mint hajmosó.
-Ez olyan megalázó. - suttogtam még mindig az ablakra meredve. A kinti platánfa ágai egészen idáig felértek, sőt még tovább is. Az egyik vékonyabb ág megremegett egy rászálló verébtől.
-Mi a megalázó? Az, hogy mind két kezed be van kötve ezért nem tudod megfésülni a hajadat? - kérdezte Hilary. Elgondolkoztam majd halkan felsóhajtottam.
-Annyira tehetetlennek érzem magam. Leginkább az zavar, hogy önnek is meglenne a saját dolga és még is engem kell pátyolgatnia mert voltam olyan hülye, hogy... - a torkomra forrt a szó. Még nem akartam elmondani. Egyenlőre még nem. Majd ... majd talán ... egyszer ... valamikor.
-Én azért vagyok, hogy segítsek. Ha egyszer nem bírsz megcsinálni valamit mert be van kötve a kezed akkor nem bírsz. Ez ellen nem tehetünk. Apropó. Megjött a reggeli. Arra gondoltam hogy ezt a branült most kiszedem, hogy könnyebben tudj reggelizni, utána pedig hívom az ügyeletes doktornőt és újra szúrjuk.
-Oké. - mondtam és próbáltam uralkodni a hangomon. Nem akartam, hogy megszúrjanak. Nem akartam most, reggel is fájdalmat.
-Na, akkor gyere, átmegyünk a vizsgálóba és kiszedem. - felkeltem az ágyról, felhúztam a papucsomat és átmentünk abba a terembe ahol a súlymérés volt. Már attól émelyegni kezdtem ha ránéztem a fiókra amire azt írták "fecskendők".
-Ülj le ide. - ám ahogy leültem berontott az ajtón Victoria.
-Hilary gyere gyorsan, egy kisfiút gyomormosásra hoztak.
-Azonnal megyek. - mondta Hilary majd felém fordult - Ide küldök valakit jó? Addig ne menj el! - meg se várta a válaszomat, kisietett a kórteremből.
Bizsergő késztetést éreztem arra, hogy kirohanjak és megkeresve a kijáratot, elmenjek innen. Ám pont mikor elhatározásra jutottam, belépett az ajtón egy magas, vékony, kissé szigorú arcú nő. Az ajkai igen csak teltek voltak, de ez nem csúnyította el, főleg azért mert látszódott rajta, hogy nem mű ajkakról van szó. Szemei szürkés-zöldek, haja barna, egyenes és lófarokba van kötve.
-Szia. - köszönt kedves hangon. Egyáltalán nem illett ehhez a szigorú archoz ilyen lágy hang. - Én Dr.Liza Sewkiss vagyok. Dr. Hilary kérte, hogy segítsek neked ameddig ő, a ....
-Megkérte önt, hogy tartson engem szemmel? - kérdeztem rá a lényegre. Azt hittem, hogy zavarba jön, elpirul és hazudik valamit...ehelyett azonnal a lényegre tért.
-Nézd Olívia. Hilary jót akar neked, ahogy itt mindenki más is. TE nem működsz együtt, ezért TÉGED szemmel kell tartanunk. Nem hagyhatjuk, hogy bajod essen mert MI törődünk veled. És a többi beteggel. Nem fogok hazudni, Hilary pontosan azt mondta mint te, hogy tartsalak szemmel. Ameddig nem mutatsz fel valamit ami által megbízhatunk benned...nos, addig élvezned kell a reflektorfényt. - egy pillanatra ledöbbentem, de utána összeszedtem magamat és elmosolyodtam.
-Wáó. Hűha...Egy őszinte ember. És én még azt hittem, hogy az ilyenek kihaltak... - mondani akart valamit de mielőtt egy hang is kijöhetett volna a száján, nagy csattanással felraktam bal kezemet az asztalra. - Nem érdekel. - jelentettem ki nemes egyszerűséggel - Csak vegye ki ezt az izét és én kiszálltam a reflektorfényből. - mondtam emelt hangon.
-Hogy érted ezt? - kérdezte gyanakodva és karba fonta a karjait.
-Ahogy mondom. Kiszállok. Elmegyek. Viszlát. Au revoir! - elkezdtem letekerni a gézt miközben Dr.Liza kivett egy kis pamacsot a fiókból.
-Nem mehetsz el. - mondta Liza és letette a kezem mellé a vatta pamacsot. - Itt kell maradnod, hogy meg tudjunk gyógyítani és ...
-DE ENGEM NEM LEHET MEGGYÓGYÍTANI! - fakadtam ki és arcomon folyni kezdtek a könnyek. A méreg elöntötte az ereimet, a gyomromat, az agyamat, a lelkemet, a szívemet...Úgy féltem, hogy kárt teszek valakiben [ez esetben Lizában] vagy valamiben, hogy egy hirtelen elhatározástól vezérelve, a düh felcsapó lángjai kinyúltak és kitépték kezemből a branült. Felsikoltottam fájdalmamban, de egyszerre meg is könnyebbültem mert már nem voltam dühös. Csak fájt...
-Te jó ég! OLÍVIA! - leestem a földre és a csuklómat markolásztam. Égetett, szúrt és szivárgott a kis sebből a vér.
-Hagyjon békén! - kiáltottam majd mielőtt elkaphatta volna a karomat, felugrottam és kirohantam az ajtón. - Hilary! - kiáltottam miközben végigmasíroztam a folyosón. A végén lévő lengőajtónak nekivetettem magamat. Egy lift, egy másik folyosó, egy felfele és egy lefele vezető lépcső volt választási lehetőségnek. Sokat nem vacillálhattam mert a lengőajtó már nyílt is. Elkezdtem lefelé szaladni a lépcsőn s közben egyre hisztérikusabban, egyre ijedtebben kiáltoztam Hilary után. Féltem. Annyira féltem, hogy nincs ott mellettem, hogy nem véd meg, hogy odaadott valaki másnak...
-HILARY! - sikoltottam miközben mögülem Dr.Liza is kiabált. Csak ő, utánam. Egy szinttel lentebb a liftajtó kinyílt és kilépett rajta az a bunkó rezidens férfi aki levegőnek nézett.
-Mi...? - ennyit tudott csak kimondani mert Dr.Liza újra a nevemet kiáltotta. A férfi reflexszerűen mozdult: elkapta a felkaromat majd háttal magához rántott. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni és már torkom szakadtából kiabáltam Hilary után.
-MEGAKARNAK ÖLNI! HILARY! HILARY SEGÍTS! - de csupán csak annyi történt, hogy Dr.Liza is megérkezett és a férfi rezidenssel együtt próbáltak lefogni. Mikor végre megértettem, hogy Hilary nem jön, nem fog segíteni...nos, feladtam. Elengedtem bedagadt, véraláfutásos csuklómat, nyeltem egy nagyot és kétségbeesetten Dr. Liza szemébe néztem aki mindeddig nyugtatni próbált.
Éreztem, hogy arcom eltorzul a fájdalomtól, szemeim pedig megtelnek könnyel.
-Nem jön... - suttogtam alig hallhatóan. Annyira fájt ez a felismerés, annyira bántott rájönnöm, hogy igazából nem is vagyok fontos neki, hogy csak a munkáját végzi.
Én idióta pedig elkövettem a legnagyobb hibát, amit egy magamfajta elkövethet: kötődni kezdtem valakihez.
-Mert most épp gyomormosáshoz asszisztál. De jönni fog, jönni fog ahogy végez. Mindjárt. Ígérem...ígérem... - Dr.Liza kezei közé fogta arcomat és megpróbált elmosolyodni de mindebből egy ilyedt vicsor sikeredett.
-Engedjen el...-suttogtam és erőtlenül rántottam egyet a karomon. - Engedjen el! - rántottam még egyet.
Dr.Liza bólintott a férfinak aki óvatosan elengedett. A doktornő kitárta karjait, hogy átöleljen de én csak elsétáltam mellette miközben azt suttogtam: "Nem jön.."
Felmentem a lépcsőn bár az egész testem úgy remegett mint a nyárfalevél. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljam: Dr.Liza és a rezidens jönnek utánam és minden mozdulatomat figyelik.
Kinyitottam a lengő ajtó szárnyait és bekullogtam összetört világommal együtt a szobába. Ott lassú mozdulatokkal felültem az ágyra, majd magzatpózba görnyedtem és a csupasz falat bámultam.
-Szia. - szólalt meg valaki a hátam mögül vékonyka hangon. De nem fordultam meg, nem válaszoltam. Egyszerűen csak...hallgattam. - Én Jennifer vagyok. Most hoztak be ide a kórházba. Összeestem futás közben. És te miért vagy itt? - kérdezte a lány, Jennifer.
-Felvágtam az ereimet és azt hiszem pszihopata vagyok. - mondtam nemes egyszerűséggel, de mielőtt válaszolhatott volna kinyílt az ajtó.
-Olívia kérlek gyere. Muszáj megnéznem a kezedet és újra kell szúrni a branült is. Gyere... - megsimogatta a vállamat és én engedelmesen felálltam. Nem volt erőm tiltakozni és arra se, hogy elmeneküljek.
Átsétáltunk hát az előbbi helyre ahol a kitépett branülöm még mindig a padlón hevert.
-Ülj le ide, vagy feküdj fel a vizsgálóasztalra...ahogy kényelmesebb. - mondta. Felfeküdtem az asztalra és felhúztam a lábaimat. - Erick! Mirabell! Segítenétek? - oldalra fordítottam kissé a fejemet és elnézve a lábam mellett tekintetemet az érkezőkre emeltem. Az ajtón egy ismeretlen barna hajú nő és az a bunkó férfi rezidens lépett be.
-Mi a baj? - kérdezte Mirabell.
-Meg kellene néznünk a kezét aztán új branült is szúrunk. - lehunytam a szemeimet és próbáltam elaludni.
Nem láttam mást csak port. Mindenfelé szürke port amit a szél a szemembe fújt és ettől könnyezni kezdtem, testem pedig remegett mintha mélyhűtőbe tettek volna.
-Olívia! Olívia kelj fel! Ébredj fel! - Felakarok! -próbáltam válaszolni de csak rezgő, fájdalmas sóhajok hagyták el ajkaimat. Aztán a portengeren át hirtelen narancssárga sugarak törtek át és szemhéjaim megemelkedtek.
-Jól vagy? - kérdezte a mellettem álló Erick. Szabályosan folyt rólam a víz és remegtem. Annyira, hogy már azt lehetett hinni, hogy valamiféle rohamom van.
-Hilary...-suttogtam erőtlenül. Muszáj volt, hogy most itt legyen! Meg kell, hogy vigasztaljon! Olyan nekem mint...mint ha az anyukám lenne. És...most...szükségem...van..rá!!!
-Mit adjunk neki? - kérdezte Mirabell miközben egy vizes ronggyal törölgette az arcomat. -Nyugtatót mikor kapott utoljára?
-Tegnap, úgyhogy az jó lesz. Erick hoznál? - kérdezte Dr.Liza miközben újonnan szúrt branülömet igazgatta.
-Hilary... - suttogtam újra. Nem hiszem el, hogy nincs velem mikor ennyire félek...nem hiszem el, hogy átadott valaki másnak...
-Itt van! - Erick a branülön keresztül beadta a nyugtatót. - Így gyorsabban fog hatni mintha infúzióba adnánk hígítva. - és igaza lett. Alig pár perc múlva lecsillapodott a remegésem és ellazultak a tagjaim. Még is úgy éreztem, hogy az a fájdalom ami eddig a testemet kínozta, most a lelkembe vándorolt. Nem tudtam járni, nem tudtam felülni... Erick nyalábolt fel az asztalról és átvitt a szobámba.
-Mi történt vele? - hallottam Jennifer hangját. Legszívesebben odaordítottam volna, hogy "Törődj a magad dolgával seggfej!" de már erre se futotta az erőmből. Erick bekötötte az infúziót a branülbe majd kikötözte mind két kezemet.

-Ne haragudj Olívia de nem akarjuk, hogy bármi bajod essen. - azzal kiment a szobából. Éreztem ahogy a forró könnyek lesiklanak az arcomon és összegyűlnek a párnámon. A halk zokogással távozott egy kis fájdalom, de csak annyi, hogy helyére új érzelmek költözhessenek. Mint a csalódottság, szégyen és ... magány. Igen. Magányos vagyok, elhagyott. Mint a sivatagi virág. Bár az infúzió jön belém folyamatosan, még is úgy érzem, hogy kiszáradtam. Elhervadtam. Nem vagyok már semmi.
-Jól vagy Olívia? - kérdezte halkan Jennifer. Ajkam megremegett miközben beszéltem.
-Naná. Jól. Nem látszik? Majd kicsattanok a boldogságtól! - azután felé fordítottam a fejemet és arcomról eltűnt a mosoly. Hangomat lehalkítottam és kétségbeesetten ránéztem. - Még egy ilyen nap és én...meghalok! - suttogtam. Jennifer kislányos arcára kiült a félelem és úgy tett mintha hirtelen nagyon lefoglalná őt a kezében szorongatott magazin. - Könyörgök Jennifer, kérj másik szobát! Nem akarlak bántani még csak véletlenül se!Könyörgök menj el innen amíg nem késő... - nem bírtam tovább: a szívem köré felemelték a magas falat és már nem tudtam másra koncentrálni csak, hogy a katonákat felkészítsem a harcra.
Hirtelen kivágódott az ajtó és Hilary berobbant. Azonnal az ágyamhoz rohant és átölelt.
-Te jó ég Olívia! Mondtam, hogy nemsoká jövök! Én megmondtam! Szóltam! Mutasd a kezed! Nagyon fáj? Istenem...nem kellett volna otthagynom én...Olívia...Olívia? Jól vagy? - BUMM! BUMM! BUMM! megkezdődött az ostrom. De én hősiesen álltam a sarat és nem engedtem, hogy Hilary jelenléte megingasson...kívülről. Belülről viszont...Nos belülről épp azt éreztem, hogy széttépnek, kettéhasítanak és még magányosabb lettem mint eddig...Egy vérbeli sivatagi virág!

Nos, azt hiszem most is kihoztam magamból a maximumot, ami a történet hosszúságát illeti.
Egy pici magyarázat: a képen nem egy igazi sivatagi virág van de annyira megtetszett ez a kép, hogy be kellett raknom.*-* Gondolom sejtitek, hogy a fejezet is erről a képről kapta a nevét.:)
Akinek nem vili, most leírom, hogy hogyan kell kiejteni az eddigi szereplők keresztneveit:
Olívia-Olívia
Hilary-Hilöri
Victoria-Viktóriá
Mirabell-Mirabell
Erick-Erik
Liza-Liza
Jennifer-Dzsenifer
Igazából nem nagy kunszt csak a Hilary név ami kissé megváltozik.:)
A 4.fejezetet is hamarosan hozom, addig is ha kérhetem írjatok kommenteket.:)
Olívia

2.fejezet-Éjszaka és megváltás

A kórterem ahogy csillapodtam úgy ürült ki lassan. A rezidensek és ápolók kissé még remegve az előbbi felhajtástól kiléptek az ajtón és próbálták elfelejteni a borzalmat amit láttak.
Nem hibáztatom őket ezért, hiszen én is menekülnék ha tudnék. A gyógyszer amit kaptam túl erős volt ahhoz, hogy bármi rosszat is tehessek, de ettől függetlenül belül az egész testem remegett az elfojtott indulatoktól. Tépdesett és a szívembe vájt, kimart a lelkemből minden szépet és jót. Őrjöngve próbált kiszabadulni csak, hogy valami kárt tehessen. Bárkiben akit csak megtalál.
Kifújtam a levegőt amit már jó ideje benn tartottam és feszített már tőle a tüdőm, majd fejemet a plafon felé fordítottam.
Időközben a véres napsugarak eltűntek az emeletes házak és óriásfenyők mögött, utat engedve a bágyadt és lusta, ezüst holdfénynek. A szobában félhomály uralkodott: a mellettem álló kis gép halvány zöld fényt adott, de az arra se lett volna elég, hogy betakarjam magam vele. A folyosóról is csak halvány sárgás fény szűrődött be, amit nagy ritkán eltakart egy emberi árnyék. A kintről beszűrődő rádióban szóló zene dalszövege alig volt hallható, de a ritmus így is eljutott hozzám. Erre próbáltam koncentrálni, hogy fejemből kiűzzem a gonosz gondolatokat.
Kinyílt az ajtó és bejött rajta Dr.Samantha. Először ellenőrizte a gépet, megtapogatta a kötés alatti branült, ellenőrizte a szíjat amivel lefogtak és megnézte, hogy minden szükséges dolog ott van-e az asztalon. Mikor megállapította, hogy a biztonsági nyugtató a helyén van, leült az ágy szélére.
Egy percig csak meredtünk: ő rám, én a plafonra. A néma csend számomra nem volt kínos, csak éppen úgy éreztem, hogy bármelyik percben megfolythatom a mellettem ülő kedves nőt.
Végül mikor már eljutottam arra a pontra, hogy elkezdtem tervezgetni, hogyan tépem ki magam a szíjak szorításából-megszólalt.
-Mi történt a kezeddel? - nem akartam hallani mint mond, nem akartam érezni a liliom-cseresznye parfümjét, nem akartam látni, nem akartam megérinteni. De ez mind egyszerre rám zúdult és olyan erővel feszített majd préselt össze, hogy kénytelen voltam felordítani. Annyira fájt mikor hozzá ért az arcomhoz és mikor kedves hangon nyugtatni kezdett. Égette a bőrömet és olyan volt mintha vastag tűkkel szurkálnának. Szemeim előtt apró fekete pontok kezdtek el táncolni a fájdalomtól és én nem tudtam megmondani neki, hogy ne érjen hozzám mert fáj. Nem. És ő csak egyre fogta arcomat, kezemet és hangjával is megérintett - mire lelkem is megperzselődött.
A kiáltásomra újabb alakok léptek be és kezdtek el sürgölődni. Mindenki kiabált és gyógyszereket hozatott. Hárman lefogtak, egy valaki pedig kiszedte kezemből az infúziót, de a branült benne hagyta. Ezen át kaptam meg a következő szintű gyógyszert- az altatót.
Testemet ívbe feszítettem a tehetetlen dühtől. Öklömmel ahogy csak tudtam vertem az ágyat és torkom szakadtából ordítottam. Fejemben, lelkemben és szívemben megszűnt az a szó, hogy könyörületesség, és átadta helyét az éktelen haragnak.
-Engedj! Eressz! Hagyj! - kínomban már minden izmomat megfeszítettem és hősiesen harcba szálltam az altatóval. A szemhéjam már teljesen lecsukódott de bensőm még ekkor is küzdött az álom ellen és többször is összerándultam. Mikor már csak annyit fogtam fel, hogy sötét van, bele kellett törődnöm, hogy elnyelt az éjszaka...Győzött a sötétség.
*
A hajnal már ébren talált. A félig nyitott ablakon finom köd lebegett be a szobába ezzel lehűtve lángoló arcomat.
Az éjszaka attól fogva, hogy elmúlt az altató hatása - borzalmas volt. Hánytam-vetettem magam az ágyon, nem találtam a helyem és akárhányszor bejött egy nővérke ellenőrizni, hogy mi van velem, ráordítottam és őrjöngve dobálni kezdtem magam. Ezután persze leszíjazták a lábaimat is, így már nem maradt más fegyverem csak a szavak.
A hajnali fény igazi megváltást jelentett hát számomra. Minden kicsi sugár olyan volt mint egy boldogság bomba ami akkor robban mikor igazán nagy szükség van rá. A sugarak beszivárogtak a bőröm alá, behatoltak a csontjaimba és úgy öleltek át mint halat a víz. A köd is lecsókolta homlokomról a verejték cseppeket és hűvös kezeit a pólóm alá fúrta, hogy szárítson valamicskét rajta. A fali óra amely bárgyú lassúsággal ketyegett az éjszaka folyamán, most gyors vágtába kapcsolt és lassan elütötte a fél hatot.
Fejemet a fal felé fordítottam és próbáltam összeszedni minden megmaradt erőmet. Szükségem van rá ha csak nem akarok egész nap leszíjazva fetrengeni az ágyon.
Lehunytam hát a szemeimet és próbáltam csillapítani a légzésemen. A lelkem már megnyugodott akkor, mikor a nap felbukkant a fák felett. Már csak a testemet kellett csitítani. A remegések végig-végig futottak rajtam, de végül is sikerült megnyugodni.
Bal kezemet megpróbáltam kihúzni de nem sikerült. A jobb kezem se csúszott ki a bőrszíj-bilincsemből. Épp mikor feladtam egy hosszú, göndör, vörös hajú nő lépett be az ajtón. Arca szép, fehér, szemei pedig kékek. Nálam egy kicsivel magasabb lehetett de ő is vékony volt.
Odalépett az ágy mellé fél szemét rajtam tartva. Nagyot sóhajtottam és megakartam nyalni kiszáradt ajkaimat de a nyelvem odatapadt az ínyemre.
-Kérhetek vizet? - nyögtem ki.
-Hát persze. - először a pohár után nyúlt de észbe kapott és elővett egy palackot. Lecsavarta a kupakot majd az ajkaimhoz emelte. Belekortyoltam a hűs vízbe párszor.
-Köszönöm. - megnedvesítettem ajkaimat, hogy ne legyenek szárazak és könnyebben menjen a beszéd. - Elengedne kérem? - kissé felemeltem bőrszíjas csuklómat.
-Nem tehetem. - rázta meg a fejét amitől csigás haja meglibbent. - Hamarosan megérkezik a főorvos úr tőle kell megkérdezni. - esküdni mertem volna rá, hogy a nő szemében egy aprócska félelem csillant. Idegesen figyelte a reakciómat. Nagyot sóhajtottam és visszahanyatlottam az ágyra.
-És akkor, hogy fogok reggelizni? - kérdeztem és megint megrántottam a lekötözött kezeimet. A nő - tekintetemet a névtáblájára emeltem - Victoria Terhick; rezidens, elkerekedett szemekkel nézett rám mintha csak azt mondaná, "Na ez most golyózott be."
-Még reggeli előtt megjön a főorvos úr. - közelebb lépett az éjjeli szekrényhez és elolvasta, hogy mikor kaptam utoljára nyugtatót. Mikor látta, hogy annak bizony már több órája volt, összeráncolta szemöldökét.
Persze, megértem, hogy furcsállja az egészet de azért ez egy picikét sértő. Ennyire idegbetegnek nézne? Igen, valószínűleg igen. És meg is érdemlem.
-Rendben. Addig mit csináljak? - kérdeztem és újra visszahanyatlottam a párnára. Victoria elgondolkozva rám nézett.
-Nincs kedved TV-t nézni? - bólintottam. Levette a TV előtti távirányítót. - Hova kapcsoljam? - megnyomta a zöld kis gombot mire a TV zúgva életre kelt.
-Az Animal Planetre. - mondtam mire a nő megnyomta az 1-es majd a 3-mas gombot.
-"A madárpókok megfelelõ elhelyezéséhez az igényeit kielégítõ terráriumot biztosítsunk. A talajon lakó pókok a természetben üregeket ásnak, amelyeket növekedésük folyamán egyre jobban kitágítanak. A nõstény madárpókok csak ritkán hagyják el az üreget..."
-Köszönöm. - mondtam és ránéztem a képernyőre.
-Nincs mit. - csak eltompult színpacákat láttam és halk neszezést. A TV se tudta lekötni a figyelmemet és most már egyre többször és egyre idegesebben néztem rá a faliórára. 6:00...6:23...6:54...6:58...
És ekkor -hét után két perccel- belépett a szobába egy csoport idegen. Csupán két nő volt akit felismertem: Victoria Terhick-et és Dr.Samantha Hearm-öt. Összesen heten jöttek be, közülük kettő férfi volt.
Az a férfi aki először lépett be az ajtón és legközelebb állt hozzám, szólalt meg először.
-Hogy érzed magad? - kérdezte majd megfogta bal csuklómat és ujját a géz alá fúrta. Magában számolni kezdett, erre onnan jöttem rá, hogy ajkai mozogtak és jól kivehetően számokat formáztak.
-Remekül. Csak szeretném ha ezeket levennék. - mondtam és megráztam a csuklóimat.
-Mi legyen...mi legyen? - gondolkozott hangosan. Egy rikító szőke, göndör hajú, zöldszemű nő megszólalt.
-Szerintem lenyugodott annyira, hogy egy fél órára levehessük a szíjakat....
-Nem tudhatjuk mikor kezd el újra őrjöngeni! Kiszámíthatatlan! - mondta egy másik, szintén szőke hajú nő.
-Bocs, de én is itt vagyok. - mondtam fennhangon és csodálkozó arccal. Hihetetlen, hogy az orvosok is tudnak bunkók lenni.
-Elég legyen. - szólt közbe az előbbi férfi aki -a táblája szerint- a főorvos volt. - Ms.Hilary vegye le a szíjakat. Megnézzük, hogy mi lesz. A vérvételtől kezdve mindent végezzenek el. Most már ehet szóval a reggelit is megkaphatja. -nagyot sóhajtott és felém fordult- Figyelj, nem szeretnélek újra leszíjazni úgyhogy légyszíves ne csinálj butaságot. - nem bírtam kimondani, hogy "Rendben"...mert nincs semmi se rendben. De szerencsére nem feszegette tovább a témát. Az egész kis csipet-csapat kiment kivéve Hilaryt, a rikító szőke hajú nőt aki elkezdte leszedni a szíjakat.
-Köszönöm, hogy kiállt mellettem. - mondtam de nem mertem a szemébe nézni így inkább a Tv-re néztem. Éreztem, hogy egy pillanatra megáll a keze a kibogozásban, de ez tényleg csak egy pillanat volt.
-Mondanám, hogy nincs mit, de akkor hazudnék. - válaszolta. Meglepetten rápislogtam mire elmosolyodott. - Annyit kérek csupán csak érte, hogy ne csinálj semmi olyat mint tegnap. Nem lenne jó ha újra úgy ránk ijesztenél. - leszegtem a fejemet és beleharaptam alsó ajkamba így próbálva visszatartani a könnyeimet. De azért egy gyöngyszem így is kigördült szemem sarkából és pechemre pont Hilary keze mellett ért földet. Illetve lepedőt...
-Mi a baj? - kérdezte meglepődve az ápolónő. Jobb kezét a hátam mögé csúsztatta, bal kezét pedig az enyémekre helyezte. Csak megráztam a fejem mert attól féltem, hogy ha megszólalok újabb könnycseppek fognak záporozni. - Nem akarsz még beszélni róla? - SOHA NEM AKAROK BESZÉLNI RÓLA! - gondoltam miközben megráztam tagadólag a fejemet. - Jól van. Semmi baj. Ha itt az ideje, hozzám nyugodtan fordulhatsz. - ennyit mondott és -akárcsak a főorvos- szerencsére nem rágódott tovább ezen a csonton. Megfogta bal csuklómat is és levette a szíjat. Felemeltem a kezemet, ami pokolian fájt, és megdörzsölgettem kicsit a csuklómat. Tisztára mint egy rab. Kész börtön.
-Gyere, átmegyünk a vizsgálóba. - lassan felültem s közben belenéztem a tükörbe. Nagyot nyögtem. - Uram Isten! Mi a baj? Hol fáj? - kérdezte Hilary aggódva. Bocsánatkérően rámosolyogtam.
-Nem szedhetném rendbe magam? Le akarok tusolni, hajat és fogat akarok mosni és fésülködni. Olyan vagyok mint egy hajléktalan. - látszólag szórakoztatta a nyavalygásom bár az is felmerült bennem, hogy csak örül annak, hogy nem őrjöngök.
-Ha megvagyunk a rutin vizsgálatokkal akkor segítek neked rendbe szedni magad.
-Azt hiszi, hogy bele akarom fújatni magam a fürdővízbe? - kérdeztem komoran miközben kitámolyogtunk az első ajtón.
-Nem hiszem, mivel itt csak tusoló van. - mosolygott - Egyébként meg azért fogok vagy fog neked valaki segíteni mert a kötésed és a branülöd nem lehet vizes. Ezt pedig elég nehéz összehozni. - mondta és betámogatott a vizsgálóba. - Állj rá a mérlegre. - tegnap ugyanebben a szobában, ugyanezen a mérlegen álltam csak, hogy nem ugyanennyit mutatott a mérleg. Tegnap 49.3-nál álltak meg a kis, piros számok most azonban 48.9-nél. - Várj csak, lehet, hogy új elem kell bele. - felültem a vizsgálóasztalra és ameddig Hilary kicserélte a mérleg elemeit én a kint elsétáló embereket néztem.
-Oké. Most állj rá. - ha a nővérke azt hitte, hogy káprázik a szeme vagy rosszak az elemek, most bizonyosan csalódott. A számlapok újra 48.9-et mutattak. - Ez nem normális érték egy ennyi idős lánynál. Fél nap alatt ilyen sokat fogyni...
-Ne felejtse el, hogy az este izommegfeszítő tornagyakorlatot, egy bizonyos "Szíj eltépő híd" pózt gyakoroltam ami egy kissé megizzasztott. - sötét humoromra nem reagált valami derűsen. Feltette a vérnyomásmérőt majd a hőmérőt is. Azok se mutattak biztató eredményt, hisz az egyik túl alacsony volt a másik pedig túl magas.
-Kimegyek a mosdóba. - mondtam és leugrottam - már ha ugrásnak lehet nevezni - az asztalról és kimentem az ajtón. Végig masíroztam leszegett fejjel a folyosón. Minden fehér köpenyes megbámult és ez baromira bosszantott. Kicsit kiakadtam na és? Attól még nem nőtt ki a második fejem...
Berobbantam a WC-be és azonnal az ablakhoz léptem. Muszáj volt egy kicsit kiszellőztetni a fejemet.
A tegnapi vérsugaraknak már nyoma se volt, helyüket folyékony arany szőtte át. Az utcán a legkülönbözőbb emberek sétáltak - egyben azonban megegyeztek: egyikük se sejtette, hogy egy elmebeteg az Ő városukban, az Ő kórházukban van.
*
Pár perccel később kiléptem a női WC ajtaján. Még nem volt kedvem visszamenni így inkább csak leültem az egyik narancssárga székre. Eddig nem vettem észre de iszonyú éhes és fáradt voltam. Nem aludtam sokat, csak pár perceket ráadásul az ébren töltött órákat is rángatózva töltöttem el. Fárasztó sport a fekete lelkűség.
A velem szembeni szoba ajtaja kinyílt és kilépett rajta egy velem egykorú fiú. Nagyon vékony volt, magas, hosszú nyakán kerek fej foglalta el helyét. Ahogy rámnézett elmosolyodott és kivillant enyhén hiányos fogsora.
-Sziaaa. - köszönt bárgyú hangon. Ehhez semmi kedvem nem volt így mikor újra kinyitotta száját és elkezdte mondani, hogy "-Én Thomas vagyok..." rámordultam.
-Én meg egy pszichopata akit ha nem hagyják békén embereket öl! - látszólag nem érdekelte ez a roppantul elhanyagolható tény és közelebb jött. Abban a pillanatban bekapcsolt a sötét ösztönöm, felugrottam a székről és morogni kezdtem. Nem mint egy kutya és nem is mint egy medve...Ez sajátos hang volt. Olyan amivel szinte ölni lehetne. Keveredett benne a tomboló hurrikán, a pusztító tűz, az alattomos árvíz és az erőteljes földrengés hangja. Minden sötétség és fájdalom benne volt, minden segítségért kiáltó sikoly és gonosz kacaj. Nekem ez volt a fegyverem. Ezzel védtem meg magam. Ha már senki se áll ki mellettem, akkor ideje, hogy kezembe vegyem a gyeplőt és gyííí előre!
-Mi folyik itt? - épp ekkor fordult be az egyik rezidens, az a férfi aki ma reggel nálam járt, a sarkon. Fekete vállig érő haja lófarokba volt kötve, tengerkék szeme érdeklődve csillogott. A gyors mozdulataitól megrémültem, mint egy sarokba szorított kisegér és újra morogni kezdtem, sokkal fenyegetőbben, sokkal érzékibben. - Olívia nyugii. Semmi baj. Nincs semmi baj. Mond el, hogy mi történt. - mintha megcsókolt volna a szőke herceg: hirtelen felnyílt a szemem. A kép kitisztult előttem és észrevettem az ijedten elhúzódó Thomast és a feltartott kezű rezidenst. Annyira megkönnyebbültem, hogy most nem csináltam semmi bajt és annyira féltem, hogy most már nappal is vérengzek, hogy mindez zokogással jött ki belőlem. Elfutottam a férfi mellett és besiettem a vizsgálóba ahol aztán átkaroltam Hilary derekát és mint az elveszett gyerek bújtam hozzá.
Nem értette miért sírok, nem tudta mi történt de készséggel vigasztalt és nyugtatgatott. Azután persze megérkezett a rezidens férfi is aki - kissé kiszínezve a történetet - elmesélte, hogy mi történt.
-Morgott? - kérdezte Hilary és próbált beinvitálni a szobámba. Nehezen ment neki mert még mindig mellkasára dőlve zokogtam.
-Az nem kifejezés. Ilyet te még egy embertől, megkockáztatom: egy állattól se hallottál. Nagyon durva a kis csaj. - a sírásom abbamaradt és mérgesen a férfire néztem.
-Mondja. Egy kicsit se zavarja a jelenlétem? Ha akarja elmegyek és nyugodtan kibeszélhetnek. Nem akarok zavarni...-gúnyolódtam. Látszólag egy kissé megzavarodott a férfi és csak hápogni tudott. Tüntetőleg hátat fordítottam neki és Hilary szemeibe néztem.
-Én nem akartam rámorogni arra a fiúra de nem akart béként hagyni. Pedig finoman céloztam is rá, hogy kiakadok ha tovább piszkál. De ő csak beszélt...beszélt..és beszélt. - mondtam és közben lehuppantam az ágyra - Nem akarom, hogy újra leszíjazzanak. Akkor csak még dühösebb leszek. - lerúgtam a papucsomat majd végignyúltam az ágyon. Befordultam a fal felé és mindkét kezemet a mellkasomhoz szorítottam. - Haza akarok menni. - suttogtam.
-Haza fogsz majd menni, meglátod. Ha jól viselkedsz talán már jövőhéten hazaengednek...
-Nem. - mondtam a falnak. - Én nem így akarok hazamenni. Azt akarom, hogy a...hogy a lelkem találjon haza. Újra fényt akarok, vidámságot és békét. Miért pont én nem kaphatom meg? - a halk szavak ugyanúgy ledöbbentettek engem is mint a nővérkét. Most ezt komolyan gondoltam?
Valószínűleg igen. Tényleg annyira akartam, hogy kiérjen a lelkem a sötét erdőből. Itt annyi veszély és vadság vár még rá...rám.
Az ágy besüppedt a hátam mögött és hamarosan két puha kar fonódott körém. Elállt a lélegzetem a meglepettségtől és egy fura érzés kerített hatalmába. Egészen különös amit már régen éreztem. Talán a nyugalom...Vagy a szeretet?
Mindegy is. Most csak örülni szerettem volna a pillanatnyi békének és boldogságnak.
-Ha itt az idő, elmondod nekem? - kérdezte a két kéz tulajdonosa. Egy ideig töprengtem, majd időhúzás képen kisöpörtem az arcomból egyik rikító szőke tincsét. Húztam, halasztottam a dolgot de végül is rábólintottam.
-Igen. Elfogom mondani. - vajon jól döntöttem? Azzal, hogy ígéretet tettem neki egy sötét titok feltárására ami ráadásul az enyém...Bolond vagyok. Egy idióta.
-Akkor ezt megbeszéltük. - a vidám hangnem egyenlőre idegen volt még számomra. Hilary felállt az ágyról, megigazította fehér ruháját, haját hátravetette és rám mosolygott. - Na akkor...Mehetünk ráncba szedni téged?

Hamarosan megírom a következő fejezetet.:)
Addig is egy kis szavazás:
Szerintetek ennek a történetnek nem lenne jobb az a cím, hogy "Menthetetlen''?
*De igen, jobb lenne!
*Nem, nem lenne jobb!

Ezeket létszi komiban írjátok meg!:)
Köszönöm előre is, Olívia

1.fejezet-Sts.Vörös Kereszt

-Nekem ez nem kell!-próbáltam leszedni a vérnyomásmérőt de a férfi nem engedte.
A mentőautó szirénája élesen visított bár fogalmam sincs mire ez a nagy sietség. Élek nem? Talán csak dolguk van és kihasználják az alkalmat, hogy minél hamarabb hazaérjenek.
-Ha nem hagyod abba, kénytelen leszek nyugtatót adni. - a férfi hangja kellemesen csengett és, bár fenyegetőzésnek szánta még is éreztem a feszültséget a hangjában. Mikor elengedte a bal kezemet, megpróbáltam felemelni, hogy leszedjem a vérnyomásmérőt a jobb karomról, de belenyilallt a fájdalom. A rajta lévő szoros gézt teljesen átáztatta a vér, s a másik férfi aki eddig telefonon jelentette a kórháznak, hogy hamarosan érkezünk, most próbálta elszorítani a keringésemet.
-Add be neki! - mondta a vérzést elszorító férfi. A másik bólintott és egy fecskendőt vett elő. Beleszúrt egy tűt, majd egy kis fiolából felszívta az átlátszó folyadékot. - Fogd le a karját. - a férfi egyik kezével tovább szorította a vérző bal kezemet, a másikkal pedig jobb felkaromat nyomta az oldalamnak. A fecskendőt szorongató férfi egy fertőtlenítő sprayjel lefújta a vállamat, majd belenyomta a tűt.
Hamarosan hatni kezdett: az izmaim elernyedtek, a szemhéjam elnehezült és az érzékszerveim is tompultak.
*
Mikor megérkeztünk az Sts. Vörös Keresztbe, még mindig tompán érzékeltem a környezetemet. Az autó leparkolt majd kinyílt az ajtó. A hordágyat, velem együtt, kivették majd elindultunk a bejárathoz. Bent egy középkorú nő fogadott aki utasításokat adott a két férfinak, hogy merre vigyenek. Beszálltunk a liftbe. A nő idegességében másodpercenként megnyomta a 2-es gombot és motyogva sürgette a liftet.
Végül kinyíltak a sárga fémszárnyak és megérkeztünk a sebészetre ahol egy magas, kopasz még is fiatal férfi várt ránk.
-Vigyék be ide, össze kell varrnunk a sebeket. - bent átfektettek egy másik asztalra majd megkaptam az altatót és elsötétedett a világ.
*
Hangos sípolásra ébredtem. Mindenem fájt és szédültem. Az üvegajtó kinyílt és egy fekete hajú nő jött be rajta. Arca szeplős, orra pedig olyan volt mintha nekiment volna a falnak. Még is ezt ellensúlyozta feketén csillogó szeme és a mérhetetlen kedvesség ami az arcára ült, még ha csak halványan is mosolygott.
-Hát felébredtél? Hogy érzed magad? Fáj valamid? - miközben feltette kérdéseit, a mellettem lévő kis gépet kikapcsolta. Nagyot sóhajtottam és megpróbáltam felemelni a jobb karomat. De abba egy branül volt szúrva. A kis csőből amely a vénámba volt szúrva, egy sokkal hosszabb gumicső kanyargott ki, melynek vége a mellettem lévő kis gép fölötti üres üvegben végződött. A csuklom ki volt támasztva egy kis sínnel, hogy ne tudjam behajlítani. A másik kezem be volt kötve gézzel és látszólag meg tudták akadályozni a további vérzést.
-Fáj valamid? - ismételte meg az ápolónő a kérdését miközben megvizsgálta a jobb karomat.
-Nem. - hazudtam. Pedig az igazság az volt, hogy úgy éreztem mindjárt kettérepedek. A karom sajgott, a fejem lüktetett, a gyomrom görcsölt és szédültem. A nő, akinek a névtáblája azt hírdette, hogy Gabriell-nek hívják, elmosolyodott.
-A szüleid örülni fognak, hogy végre felébredtél. Nagyon izgultak ám érted!
-Nem akarom, hogy bejöjjenek. - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Gabriell megszeppenve pislogott rám, arcáról pedig fokozatosan eltűnt a mosolya.
-De hisz a szüleid. Nem tilthatjuk ki őket innen...
-De én nem akarom, hogy bejöjjenek. Nem akarom, hogy bárki is meglátogasson. Ezt mondja meg nekik. Ha tényleg szeretnek, akkor békén hagynak. - a nő szemei elkerekedtek, homloka ráncba szaladt. Nem akartam a fekete szemekbe nézni melyek sajnálatot tükröztek, így inkább szépen megcsinált, rózsaszín-fehér köves körmeire néztem. A feszült csend sokáig tartott és bár másra akartam koncentrálni, még is azon gondolkodtam, hogy most mi zajlik le benne. Vajon ő is bolondnak néz? Mit gondolhat rólam...rólam, aki felnyársalta saját kezét és még a szüleit se akarja látni.
Végül a jól bevált "nem-veszem-észre-hogy-milyen-nyomorultul-érzed-magad" taktikát választotta és puha kezét a homlokomra tette.
-Lehet hogy van egy kis hőemelkedésed. Mindjárt hozok lázmérőt és egy új palackot. - azzal megfogta az üres üveget és kisétált az üvegajtón, majd egy másikon aminek csak egy kis ablaka volt. Gondolom azért, hogy a nővérkék este rátudjanak nézni az olyan elmebetegekre mint én.
Most, hogy Ms.Gabriell kiment körül tudtam nézni. A kórterem nem volt valami nagy, halvány okkersárga falai egyhangúak voltak. Az ágyam a terem hátsó jobb sarkában volt, így mögöttem és jobb oldalról a falak néztek vissza rám. Az ágy mellett balról két kis fém éjjeliszekrény állt azok után pedig, a kórterem bal sarkában egy lehúzható rácsú ágy terpeszkedett. Az éjjeliszekrényem felett egy fehér keretes, rácsos ablak állt. Résnyire kinyitott szárnyai között hűs levegő tört utat magának. A jellegzetes illat arra utalt, hogy nemrég esett vagy csöpörgött az eső.
A rácsos ágy lábánál egy pelenkázó, azután pedig egy enyémhez hasonló ágy állt melynek vége már a falhoz tapadt. Az ajtó úgy volt elhelyezve, hogy ha kinyitják és nem vigyáznak, akkor nekicsapódik az ágy széléhez. Az én fekvőhelyem előtt is egy rácsos kiságy volt, de annak a vége után nem a fal hanem egy kis hely és egy mosdókagyló állt. A fehér porcelánon különböző fertőtlenítők sorakoztak, és egy papír melyen ez állt: "Hogyan mossuk meg kezünket alaposan-3lépésben?" A 'hirdetmény' felett egy ovális alakú, fémkeretes tükör volt felakasztva és afölött ott volt egy közepes méretű Samsung Pland tv.
Az üvegajtó kinyílt és belépett rajta Gabriell nyomában egy rövid, barna, lófarokba kötött hajú, szemüveges nővel.
-Szia Olívia. Az én nevem Dr.Samantha Hearm. Én vagyok a kezelőorvosod amíg itt tartózkodsz. - miközben Dr.Samantha beszélt, az ápolónő kicserélte az infúziós palackot. - Emlékszel még mi történt veled? - kérdezte. Már, hogyne emlékeznék! Minden...egyes...részletre. De semmi kedvem nem volt feleleveníteni ezeket a képeket,így tüntetőleg a fal felé fordultam.
-Értem. - mondta a doktornő majd Gabriell-hez fordult. - Adj neki no spát és algopyrint a fájdalmaira. Az infúzió marad. Holnap vérvétel és kötéscsere. Reggel a főorvos úr jönni fog a vizitre akkor elmondja a továbbiakat. - sóhajtott majd kezét a felhúzott térdeimre helyezte. - Ha bármire szükséged van kiabálj ki. Nyitva hagyjuk az ajtókat és negyed óránként bejön valaki ellenőrizni, hogy nincs-e szükséged valamire. Ma még nem ehetsz de holnap fél nyolckor megérkezik a reggeli. - miután elmondta ezeket kibaktatott a szobából. Kigombolt, fehér orvosi köpenye úgy lobogott utána mint a szuperhősöknek szokott a rajzfilmekben.
-Ezt tegyük be, jó? - a kezében lévő elektromos lázmérő gombját megnyomta majd a felsőmhöz nyúlt. Elhúzta egy kicsit majd berakta a hónom aljához a hőmérőt. - Sípolással jelzi ha készen van. Azután vérnyomást is mérünk. - nem szólaltam meg, tekintetemet makacsul a rózsaszín körmökre függesztettem. Kis idő elteltével sípolni kezdett a lázmérő. - Sejtettem, hogy hőemelkedésed van. 37,6. - letette a kis éjjeliszekrényre a hőmérőt majd feltekerte jobb karomra a vérnyomásmérőt. - Ez is magas egy kicsit. - lejegyezte egy lapra az adatokat majd elővett a zsebéből egy fecskendőt ami félig volt sárgás folyadékkal. Leállította a mellettem lévő gépet majd megfogta jobb kézfejemet és a branülön lévő kis kék csapot elforgatta. Ezután letekerte a gumicsövet amiből az infúzió jött. Visszacsavarta a kék kis csapot de mielőtt abból kifolyhatott volna a vérem, a fecskendőt belenyomta és tartalmának a felét belefecskendezte. Visszazárta a csapot és a fecskendőt letette az éjjeliszekrényre. - Ez sóoldat volt, hogy ameddig nem vagy infúzión ne alvadjon meg a véred. - magyarázta majd rátekert egy átlátszó kis kupakot a branülre. - Ha fel tudsz állni akkor átmegyünk a vizsgálóba súlymérésre és megmutatom, hogy hol találod a WC-t és a tusolót. Ha nem akkor hozom a tolószéket.
-Tudok menni. - vágtam rá és már ültem is fel. Megszédültem de ezt palástolni tudtam: úgy tettem mintha a papucsomért nyúlnék.
-Azért segítek. - megfogta a könyökhajlatomat és felhúzott az ágyról. Így állva kitudtam nézni az ablakon: sütött a nap bár a platánfa ágain esőcseppek csillogtak. Felhúztam a papucsomat majd elindultunk az üvegajtók felé. A két ajtó közötti kis átjáró két oldalán egy-egy elhúzható ajtó volt.
-Itt vannak a fürdők. Ez itt - a bal oldalira mutatott - ehhez a szobához tartozik. - kimentünk a másik ajtón is. Unalmas menta zöld falakra számítottam vagy kopár sárgákra mint a kórterem falai, de nem. Bár igaz, hogy fehér volt az egész folyosó, falait megannyi disney mesés rajz, festmény és kép díszítette. A kórtermem ajtajával szemben nyílt még egy ajtó ami a teraszra vezetett, az ajtó mellett pedig narancssárga székek sorakoztak. A folyosó egyik vége egy ajtóban a végződött, a másik viszont egy másik folyosóra nyílt, így ha felülről néztem volna le rá egy nagy T-t alkotott volna. Abból a folyosóból nem láttam sokat csupán egy kórterem ajtót. Az "én" folyosóm végén egy íróasztal állt mely előtt ott ült Dr.Samantha, jegyzetei fölé hajolva. Ha szembeállok kórtermemmel akkor balra tőlem még egy kórterem nyílt [majd a folyosónak vége és egy ajtó a lifthez és lépcsőkhöz vezet] balra pedig még egy kórterem és egy vizsgáló állt. Ide kísért be Gabriell.
-Állj rá a mérlegre! - ráálltam. Az elektromos kis, piros számok pörögtek egy ideig majd megálltak a 49.3-nál. - Ez nagyon kevés. - Gabriell megkocogtatta a számlapot de az nem akart menni se fel se le. - Hány éves is vagy? Tizenöt? - bólintottam. Nem akartam hozzá tenni, hogy két hét múlva leszek tizenhat, hisz kit érdekel? - Tizenöt évesen, 171cm magassággal 49 kiló az nem éppen megfelelő. - mondta aggódva miközben beírta az adatokat. Mikor befejezte aggódva rám nézett. - Gyere, feküdj fel ide az asztalra. Csak megnézek néhány dolgot, nem fog fájni. - megrántottam a vállamat majd felszenvedtem magam az asztalra. Annyira nem érdekelt mit akar csinálni. Felesleges időpocsékolás amit velem tölt el. Nem vagyok beteg!
Felhúzta a pólómat és pár perc múlva már hallottam is a "Doktornő!" kiáltását.
-Mi a baj? - lépett be az ajtón Dr.Samantha de azonnal meg is torpant mikor rám nézett. Kíváncsi voltam, hogy mi válthatta ki belőle ezt a reakciót így amennyire csak tudtam felkönyököltem. A pálcika vastagságú hasamon több mély vágás is volt - de voltak olyanok amelyek már több hetesnek tűntek. - Ezt hogy nem vettük észre? - kérdezte Gabriell és visszanyomott fekvő helyzetbe. Kihúzott egy fiókot ami a "Fecskendők" alatt volt és kivett belőle egy spray-s palackot. A "Kötszerek" nevezetű fiókból pedig több kocka gézt és ragszalagot vett elő.
-Talán úgy, hogy nem öltöztettük át. Úgy volt, hogy az anyukája majd segít neki letusolni ahogy magához tér de mint tudod egy kicsit elhúzódott az ébredés. - felkaptam a fejemet. Elhúzódott?
-Mégis mióta vagyok itt? - kérdeztem.
-Három napja. Vagy is ez a harmadik napod. - válaszolta a doktornő majd felvett egy gumikesztyűt.
-És esténként...nem...nem viselkedtem furán? - tettem fel kissé zavartan a kérdést.
-Ide fújj még egy kicsit. - Dr.Samantha kérését az összeráncolt szemöldökű Gabriell-hez intézte. A nő gyorsan észbe kapott és a fertőtlenítős flakont a hasamhoz emelte. - De igen. Kiabáltál álmodban és nem engedted, hogy bárki hozzád érjen. A branült is kitépted egyszer ezért is kötöztük le a kezedet esténként. - a hasamon végigsiklottak a gézdarabok.
Elgondolkoztam a hallottakon. Mióta az a valami mardossa a lelkemet alig tudtam aludni így fogalmam se volt, hogy mi történik ha elalszok. Most már tudom. De mikor alszok, legalább nem megy el az összes energiám arra, hogy visszatartsam magam az olyan ostoba dolgoktól mint, hogy ártsak valakinek.
-Kész is vagyunk...
De a fájdalom attól még bennem van és bármennyire is próbálom titkolni: egyszer ki fog derülni, hogy micsoda...
-Olívia! Kész vagy.
...szörnyeteg vagyok.
-Jól érzed magad? Eléggé lesápadtál.
-Jól vagyok. Mennyi az idő? - kérdeztem és ülőhelyzetbe akartam tornázni magam - csak, hogy már ültem. Blúzom kidudorodott a hasamra kötött géztől.
-Negyed nyolc múlt. - válaszolta az órájára pillantó Gabriell. Remek,tehát még van háromnegyed órám. Addig valamit ki kell találni...
-Gyere, megmutatom, hogy merre találod a WC-t. - Gabriell megfogta egyik kezével a felkaromat, másikkal a derekamat és lesegített az asztalról. Kimentünk az ajtón és elfordultunk balra. Mikor a T folyosó "találkozásához" értünk jobbra fordultunk. Itt két kórterem [balra], egy ápolói szoba és egy lift [jobbra] volt található. A folyosó végén pedig egy kétszárnyú ajtó állt a női és férfi mosdót ketté választva. Elindultam a bal szárny felé.
-Hová mész? - kérdezte Gabriell aki -gondolom én- azt hitte, hogy a "Játékszoba" feliratú ajtóhoz sietek.
-Ki kell mennem. - azzal tovább mentem a mosdók felé. Bent -hihetetlen módon- kellemes fenyő illat volt és hűvös szél járta át a parányi, 2kabinos helyiséget. Az egyik kabin mellett volt egy kis hely ahová a mosdókagylót építették, és ott volt tárva-nyitva egy ablak. Odaléptem és arcomat a besütő alkonyi fény felé fordítottam. A vörös fény úgy terült el a város házainak tetején mintha friss vér lenne. A gondolatra morbid öröm töltött el és szemeim lázasan megcsillantak. A vér gondolata olyan elégséggel töltött el, hogy kedvem lett volna beleharapni saját karomba, kitépni egy darabka húst és a sebből kiinni a vöröslő napfényt.
Egy holló éles károgása döbbentett rá, hogy már jóval több ideig maradtam mint szabadott volna. És mintha csak az ápolónő fejében is ezek a gondolatok keltek volna lábra - nyílt az ajtó és belépett rajta. Azonnal megnyitottam a csapot és kezeimet dörgölni kezdtem a langyos vízben, de erős gyanúm volt rá, hogy ezzel nem tudtam átverni.
-Gyere, jó? Mindjárt meghozzák a vacsorát és vissza kell kötni az infúziót. - egy igencsak észrevehető mozdulatot tettem mintha elakarnám kapni Gabriell torkát de még idejében észbe kaptam és úgy tettem mintha a mögöttem lévő papírtörlőért nyúlnék.
-Megyek. - szűrtem ki fogaim között a szót. Sajnáltam hisz elég ijesztő látványt nyújthattam és az éjszakai dühkitöréseim - melyek még lightosak voltak - se nyújthattak neki szívderítő látványt. A bunkó stílust pedig nem neki szántam hanem magamnak. Dühös vagyok magamra amiért gyenge vagyok és sötét lelkű. Amiért az egyetlen védekezésem ha eltaszítok magamtól mindenkit. Így nem lehet élni. Egyszerűen nem lehet.
-Jól vagy? - pislogtam egy nagyot és csak most jöttem rá, hogy a lelkemben vívott csata az arcomra is kiült. Kidobtam a még mindig kezemben szorongatott papírtörlőt majd összepréseltem az ajkaimat és megpróbáltam mosolyogni.
-Igen. - elindultam a kijárat felé és a nővérke követett. A folyosón most meglehetősen több ember volt mint idejövet. Fehér köpenyes nővérkék, velem egykorúak és anyjuk karját fogó kisgyerekek. Voltak akik szemmel láthatóan jól voltak de olyan is adódott aki zöld volt vagy fakó arcú.
Egy magas, vékony, kleopátra frizurájú nő egy alig 1 éves kislányt fogott a karjaiban. Mikor elmentünk mellettük, a kislány rám nézett, arca sírásra állt majd a hang is kitört a torkából. A szívem nagyot dobbant és olyan heves hideg futott végig a testemen ami azt sikoltotta: fuss!
Az éles sikolynak nem lehetett ellenállni így futni kezdtem.
-Állj meg Olívia! - hangzott fel mögöttem a kétségbeesett kiáltás. Nem tudtam merre menjek, nem tudtam merre van a kijárat. Ennek a tudásnak birtoklása híján nem volt más út csak a magányos, sötét kórterem. Végig futottam a folyosón több szempártól kísérve majd bevetettem magam a szobába, menet közben lekapcsoltam a villanyt és bebújta a két éjjeliszekrény közé. Fejemet a felhúzott térdeimre helyeztem, erősen behunytam a szememet és dúdolni kezdtem elkeseredetten egy altatót.
"Kicsi gyermek, kicsi gyermek,
álmod én vigyázom már!
Kicsi gyermek, kicsi gyermek,
ne félj itt van anyukád.

Óv és megvéd, nem kell félned,
elűzi a sötétséget..."
-Olívia nyugodj meg, hallod? Nyugodj meg.
-Add ide a branülös kezét...
-Hozzák már azt a nyugtatót!
-Ne félj Olívia, nem bántunk...
-Itt van!
-Add be neki Gabriell...
-Kész. Mindjárt hatni kezd...
Az altató hangjegyeit egyre halkabban nyögdeltem ki és a végén már az is erőfeszítésbe telt, hogy egyáltalán levegőt vegyek. Valaki lehajolt hozzám, ernyedten csüngő karjaimat a nyakába helyezte, átkarolt és felnyalábolt a földről. Mondani akartam, hogy hagyjon békén, hogy jó ott nekem a földön de még nyöszörögni se bírtam.
Felfektetett az ágyra majd a jobb kezemnél matatott valamit.
-Nem hiszem, hogy ma este le fogja szedni de a biztonság kedvéért kötözzük ki. - csak most tudatosult bennem, hogy nem egy ápolónő beszél hanem egy férfi. A hangja mély, basszusos volt de ott bujkált benne a fiatalos pimaszság. Megpróbáltam kinyitni a szemeimet de bárhogy is próbálkoztam csak annyit láttam, hogy a villany fel van kapcsolva és hat emberi paca mozog körülöttem. - Adják ide a sínt és a gézcsíkot. - a jobb csuklómról futás közben leesett a sín de ezt most visszarakták. Ezután lefedték majd egy ronggyal az ágy korlátjához kötözték.
-Adjanak neki fájdalomcsillapítót de csak kis mennyiségben. - halk szöszmötölés volt aztán megszólalt egy ismeretlen női hang.
-Viktória, Algopyrint kapott?
-Igen - felelte egy szintén ismeretlen női hang,majd megszólalt az előző ápolónő.
-Doktorúr az idő rubrikába mit írjak be?
-Nyolc óra kilenc perc.

Ennyi lenne az első fejezet, remélem érdekesnek találtátok.:) Nyugodtan írjatok kommenteket, hogy milyen a történet mert én váááárom.^^
A következő fejezet NEM tudom mikorra várható mert a kórház miatt elég sok pótolni valóm van. :|
Mindenesetre sietni fogok!:)
Olívia