1.fejezet-Sts.Vörös Kereszt

-Nekem ez nem kell!-próbáltam leszedni a vérnyomásmérőt de a férfi nem engedte.
A mentőautó szirénája élesen visított bár fogalmam sincs mire ez a nagy sietség. Élek nem? Talán csak dolguk van és kihasználják az alkalmat, hogy minél hamarabb hazaérjenek.
-Ha nem hagyod abba, kénytelen leszek nyugtatót adni. - a férfi hangja kellemesen csengett és, bár fenyegetőzésnek szánta még is éreztem a feszültséget a hangjában. Mikor elengedte a bal kezemet, megpróbáltam felemelni, hogy leszedjem a vérnyomásmérőt a jobb karomról, de belenyilallt a fájdalom. A rajta lévő szoros gézt teljesen átáztatta a vér, s a másik férfi aki eddig telefonon jelentette a kórháznak, hogy hamarosan érkezünk, most próbálta elszorítani a keringésemet.
-Add be neki! - mondta a vérzést elszorító férfi. A másik bólintott és egy fecskendőt vett elő. Beleszúrt egy tűt, majd egy kis fiolából felszívta az átlátszó folyadékot. - Fogd le a karját. - a férfi egyik kezével tovább szorította a vérző bal kezemet, a másikkal pedig jobb felkaromat nyomta az oldalamnak. A fecskendőt szorongató férfi egy fertőtlenítő sprayjel lefújta a vállamat, majd belenyomta a tűt.
Hamarosan hatni kezdett: az izmaim elernyedtek, a szemhéjam elnehezült és az érzékszerveim is tompultak.
*
Mikor megérkeztünk az Sts. Vörös Keresztbe, még mindig tompán érzékeltem a környezetemet. Az autó leparkolt majd kinyílt az ajtó. A hordágyat, velem együtt, kivették majd elindultunk a bejárathoz. Bent egy középkorú nő fogadott aki utasításokat adott a két férfinak, hogy merre vigyenek. Beszálltunk a liftbe. A nő idegességében másodpercenként megnyomta a 2-es gombot és motyogva sürgette a liftet.
Végül kinyíltak a sárga fémszárnyak és megérkeztünk a sebészetre ahol egy magas, kopasz még is fiatal férfi várt ránk.
-Vigyék be ide, össze kell varrnunk a sebeket. - bent átfektettek egy másik asztalra majd megkaptam az altatót és elsötétedett a világ.
*
Hangos sípolásra ébredtem. Mindenem fájt és szédültem. Az üvegajtó kinyílt és egy fekete hajú nő jött be rajta. Arca szeplős, orra pedig olyan volt mintha nekiment volna a falnak. Még is ezt ellensúlyozta feketén csillogó szeme és a mérhetetlen kedvesség ami az arcára ült, még ha csak halványan is mosolygott.
-Hát felébredtél? Hogy érzed magad? Fáj valamid? - miközben feltette kérdéseit, a mellettem lévő kis gépet kikapcsolta. Nagyot sóhajtottam és megpróbáltam felemelni a jobb karomat. De abba egy branül volt szúrva. A kis csőből amely a vénámba volt szúrva, egy sokkal hosszabb gumicső kanyargott ki, melynek vége a mellettem lévő kis gép fölötti üres üvegben végződött. A csuklom ki volt támasztva egy kis sínnel, hogy ne tudjam behajlítani. A másik kezem be volt kötve gézzel és látszólag meg tudták akadályozni a további vérzést.
-Fáj valamid? - ismételte meg az ápolónő a kérdését miközben megvizsgálta a jobb karomat.
-Nem. - hazudtam. Pedig az igazság az volt, hogy úgy éreztem mindjárt kettérepedek. A karom sajgott, a fejem lüktetett, a gyomrom görcsölt és szédültem. A nő, akinek a névtáblája azt hírdette, hogy Gabriell-nek hívják, elmosolyodott.
-A szüleid örülni fognak, hogy végre felébredtél. Nagyon izgultak ám érted!
-Nem akarom, hogy bejöjjenek. - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Gabriell megszeppenve pislogott rám, arcáról pedig fokozatosan eltűnt a mosolya.
-De hisz a szüleid. Nem tilthatjuk ki őket innen...
-De én nem akarom, hogy bejöjjenek. Nem akarom, hogy bárki is meglátogasson. Ezt mondja meg nekik. Ha tényleg szeretnek, akkor békén hagynak. - a nő szemei elkerekedtek, homloka ráncba szaladt. Nem akartam a fekete szemekbe nézni melyek sajnálatot tükröztek, így inkább szépen megcsinált, rózsaszín-fehér köves körmeire néztem. A feszült csend sokáig tartott és bár másra akartam koncentrálni, még is azon gondolkodtam, hogy most mi zajlik le benne. Vajon ő is bolondnak néz? Mit gondolhat rólam...rólam, aki felnyársalta saját kezét és még a szüleit se akarja látni.
Végül a jól bevált "nem-veszem-észre-hogy-milyen-nyomorultul-érzed-magad" taktikát választotta és puha kezét a homlokomra tette.
-Lehet hogy van egy kis hőemelkedésed. Mindjárt hozok lázmérőt és egy új palackot. - azzal megfogta az üres üveget és kisétált az üvegajtón, majd egy másikon aminek csak egy kis ablaka volt. Gondolom azért, hogy a nővérkék este rátudjanak nézni az olyan elmebetegekre mint én.
Most, hogy Ms.Gabriell kiment körül tudtam nézni. A kórterem nem volt valami nagy, halvány okkersárga falai egyhangúak voltak. Az ágyam a terem hátsó jobb sarkában volt, így mögöttem és jobb oldalról a falak néztek vissza rám. Az ágy mellett balról két kis fém éjjeliszekrény állt azok után pedig, a kórterem bal sarkában egy lehúzható rácsú ágy terpeszkedett. Az éjjeliszekrényem felett egy fehér keretes, rácsos ablak állt. Résnyire kinyitott szárnyai között hűs levegő tört utat magának. A jellegzetes illat arra utalt, hogy nemrég esett vagy csöpörgött az eső.
A rácsos ágy lábánál egy pelenkázó, azután pedig egy enyémhez hasonló ágy állt melynek vége már a falhoz tapadt. Az ajtó úgy volt elhelyezve, hogy ha kinyitják és nem vigyáznak, akkor nekicsapódik az ágy széléhez. Az én fekvőhelyem előtt is egy rácsos kiságy volt, de annak a vége után nem a fal hanem egy kis hely és egy mosdókagyló állt. A fehér porcelánon különböző fertőtlenítők sorakoztak, és egy papír melyen ez állt: "Hogyan mossuk meg kezünket alaposan-3lépésben?" A 'hirdetmény' felett egy ovális alakú, fémkeretes tükör volt felakasztva és afölött ott volt egy közepes méretű Samsung Pland tv.
Az üvegajtó kinyílt és belépett rajta Gabriell nyomában egy rövid, barna, lófarokba kötött hajú, szemüveges nővel.
-Szia Olívia. Az én nevem Dr.Samantha Hearm. Én vagyok a kezelőorvosod amíg itt tartózkodsz. - miközben Dr.Samantha beszélt, az ápolónő kicserélte az infúziós palackot. - Emlékszel még mi történt veled? - kérdezte. Már, hogyne emlékeznék! Minden...egyes...részletre. De semmi kedvem nem volt feleleveníteni ezeket a képeket,így tüntetőleg a fal felé fordultam.
-Értem. - mondta a doktornő majd Gabriell-hez fordult. - Adj neki no spát és algopyrint a fájdalmaira. Az infúzió marad. Holnap vérvétel és kötéscsere. Reggel a főorvos úr jönni fog a vizitre akkor elmondja a továbbiakat. - sóhajtott majd kezét a felhúzott térdeimre helyezte. - Ha bármire szükséged van kiabálj ki. Nyitva hagyjuk az ajtókat és negyed óránként bejön valaki ellenőrizni, hogy nincs-e szükséged valamire. Ma még nem ehetsz de holnap fél nyolckor megérkezik a reggeli. - miután elmondta ezeket kibaktatott a szobából. Kigombolt, fehér orvosi köpenye úgy lobogott utána mint a szuperhősöknek szokott a rajzfilmekben.
-Ezt tegyük be, jó? - a kezében lévő elektromos lázmérő gombját megnyomta majd a felsőmhöz nyúlt. Elhúzta egy kicsit majd berakta a hónom aljához a hőmérőt. - Sípolással jelzi ha készen van. Azután vérnyomást is mérünk. - nem szólaltam meg, tekintetemet makacsul a rózsaszín körmökre függesztettem. Kis idő elteltével sípolni kezdett a lázmérő. - Sejtettem, hogy hőemelkedésed van. 37,6. - letette a kis éjjeliszekrényre a hőmérőt majd feltekerte jobb karomra a vérnyomásmérőt. - Ez is magas egy kicsit. - lejegyezte egy lapra az adatokat majd elővett a zsebéből egy fecskendőt ami félig volt sárgás folyadékkal. Leállította a mellettem lévő gépet majd megfogta jobb kézfejemet és a branülön lévő kis kék csapot elforgatta. Ezután letekerte a gumicsövet amiből az infúzió jött. Visszacsavarta a kék kis csapot de mielőtt abból kifolyhatott volna a vérem, a fecskendőt belenyomta és tartalmának a felét belefecskendezte. Visszazárta a csapot és a fecskendőt letette az éjjeliszekrényre. - Ez sóoldat volt, hogy ameddig nem vagy infúzión ne alvadjon meg a véred. - magyarázta majd rátekert egy átlátszó kis kupakot a branülre. - Ha fel tudsz állni akkor átmegyünk a vizsgálóba súlymérésre és megmutatom, hogy hol találod a WC-t és a tusolót. Ha nem akkor hozom a tolószéket.
-Tudok menni. - vágtam rá és már ültem is fel. Megszédültem de ezt palástolni tudtam: úgy tettem mintha a papucsomért nyúlnék.
-Azért segítek. - megfogta a könyökhajlatomat és felhúzott az ágyról. Így állva kitudtam nézni az ablakon: sütött a nap bár a platánfa ágain esőcseppek csillogtak. Felhúztam a papucsomat majd elindultunk az üvegajtók felé. A két ajtó közötti kis átjáró két oldalán egy-egy elhúzható ajtó volt.
-Itt vannak a fürdők. Ez itt - a bal oldalira mutatott - ehhez a szobához tartozik. - kimentünk a másik ajtón is. Unalmas menta zöld falakra számítottam vagy kopár sárgákra mint a kórterem falai, de nem. Bár igaz, hogy fehér volt az egész folyosó, falait megannyi disney mesés rajz, festmény és kép díszítette. A kórtermem ajtajával szemben nyílt még egy ajtó ami a teraszra vezetett, az ajtó mellett pedig narancssárga székek sorakoztak. A folyosó egyik vége egy ajtóban a végződött, a másik viszont egy másik folyosóra nyílt, így ha felülről néztem volna le rá egy nagy T-t alkotott volna. Abból a folyosóból nem láttam sokat csupán egy kórterem ajtót. Az "én" folyosóm végén egy íróasztal állt mely előtt ott ült Dr.Samantha, jegyzetei fölé hajolva. Ha szembeállok kórtermemmel akkor balra tőlem még egy kórterem nyílt [majd a folyosónak vége és egy ajtó a lifthez és lépcsőkhöz vezet] balra pedig még egy kórterem és egy vizsgáló állt. Ide kísért be Gabriell.
-Állj rá a mérlegre! - ráálltam. Az elektromos kis, piros számok pörögtek egy ideig majd megálltak a 49.3-nál. - Ez nagyon kevés. - Gabriell megkocogtatta a számlapot de az nem akart menni se fel se le. - Hány éves is vagy? Tizenöt? - bólintottam. Nem akartam hozzá tenni, hogy két hét múlva leszek tizenhat, hisz kit érdekel? - Tizenöt évesen, 171cm magassággal 49 kiló az nem éppen megfelelő. - mondta aggódva miközben beírta az adatokat. Mikor befejezte aggódva rám nézett. - Gyere, feküdj fel ide az asztalra. Csak megnézek néhány dolgot, nem fog fájni. - megrántottam a vállamat majd felszenvedtem magam az asztalra. Annyira nem érdekelt mit akar csinálni. Felesleges időpocsékolás amit velem tölt el. Nem vagyok beteg!
Felhúzta a pólómat és pár perc múlva már hallottam is a "Doktornő!" kiáltását.
-Mi a baj? - lépett be az ajtón Dr.Samantha de azonnal meg is torpant mikor rám nézett. Kíváncsi voltam, hogy mi válthatta ki belőle ezt a reakciót így amennyire csak tudtam felkönyököltem. A pálcika vastagságú hasamon több mély vágás is volt - de voltak olyanok amelyek már több hetesnek tűntek. - Ezt hogy nem vettük észre? - kérdezte Gabriell és visszanyomott fekvő helyzetbe. Kihúzott egy fiókot ami a "Fecskendők" alatt volt és kivett belőle egy spray-s palackot. A "Kötszerek" nevezetű fiókból pedig több kocka gézt és ragszalagot vett elő.
-Talán úgy, hogy nem öltöztettük át. Úgy volt, hogy az anyukája majd segít neki letusolni ahogy magához tér de mint tudod egy kicsit elhúzódott az ébredés. - felkaptam a fejemet. Elhúzódott?
-Mégis mióta vagyok itt? - kérdeztem.
-Három napja. Vagy is ez a harmadik napod. - válaszolta a doktornő majd felvett egy gumikesztyűt.
-És esténként...nem...nem viselkedtem furán? - tettem fel kissé zavartan a kérdést.
-Ide fújj még egy kicsit. - Dr.Samantha kérését az összeráncolt szemöldökű Gabriell-hez intézte. A nő gyorsan észbe kapott és a fertőtlenítős flakont a hasamhoz emelte. - De igen. Kiabáltál álmodban és nem engedted, hogy bárki hozzád érjen. A branült is kitépted egyszer ezért is kötöztük le a kezedet esténként. - a hasamon végigsiklottak a gézdarabok.
Elgondolkoztam a hallottakon. Mióta az a valami mardossa a lelkemet alig tudtam aludni így fogalmam se volt, hogy mi történik ha elalszok. Most már tudom. De mikor alszok, legalább nem megy el az összes energiám arra, hogy visszatartsam magam az olyan ostoba dolgoktól mint, hogy ártsak valakinek.
-Kész is vagyunk...
De a fájdalom attól még bennem van és bármennyire is próbálom titkolni: egyszer ki fog derülni, hogy micsoda...
-Olívia! Kész vagy.
...szörnyeteg vagyok.
-Jól érzed magad? Eléggé lesápadtál.
-Jól vagyok. Mennyi az idő? - kérdeztem és ülőhelyzetbe akartam tornázni magam - csak, hogy már ültem. Blúzom kidudorodott a hasamra kötött géztől.
-Negyed nyolc múlt. - válaszolta az órájára pillantó Gabriell. Remek,tehát még van háromnegyed órám. Addig valamit ki kell találni...
-Gyere, megmutatom, hogy merre találod a WC-t. - Gabriell megfogta egyik kezével a felkaromat, másikkal a derekamat és lesegített az asztalról. Kimentünk az ajtón és elfordultunk balra. Mikor a T folyosó "találkozásához" értünk jobbra fordultunk. Itt két kórterem [balra], egy ápolói szoba és egy lift [jobbra] volt található. A folyosó végén pedig egy kétszárnyú ajtó állt a női és férfi mosdót ketté választva. Elindultam a bal szárny felé.
-Hová mész? - kérdezte Gabriell aki -gondolom én- azt hitte, hogy a "Játékszoba" feliratú ajtóhoz sietek.
-Ki kell mennem. - azzal tovább mentem a mosdók felé. Bent -hihetetlen módon- kellemes fenyő illat volt és hűvös szél járta át a parányi, 2kabinos helyiséget. Az egyik kabin mellett volt egy kis hely ahová a mosdókagylót építették, és ott volt tárva-nyitva egy ablak. Odaléptem és arcomat a besütő alkonyi fény felé fordítottam. A vörös fény úgy terült el a város házainak tetején mintha friss vér lenne. A gondolatra morbid öröm töltött el és szemeim lázasan megcsillantak. A vér gondolata olyan elégséggel töltött el, hogy kedvem lett volna beleharapni saját karomba, kitépni egy darabka húst és a sebből kiinni a vöröslő napfényt.
Egy holló éles károgása döbbentett rá, hogy már jóval több ideig maradtam mint szabadott volna. És mintha csak az ápolónő fejében is ezek a gondolatok keltek volna lábra - nyílt az ajtó és belépett rajta. Azonnal megnyitottam a csapot és kezeimet dörgölni kezdtem a langyos vízben, de erős gyanúm volt rá, hogy ezzel nem tudtam átverni.
-Gyere, jó? Mindjárt meghozzák a vacsorát és vissza kell kötni az infúziót. - egy igencsak észrevehető mozdulatot tettem mintha elakarnám kapni Gabriell torkát de még idejében észbe kaptam és úgy tettem mintha a mögöttem lévő papírtörlőért nyúlnék.
-Megyek. - szűrtem ki fogaim között a szót. Sajnáltam hisz elég ijesztő látványt nyújthattam és az éjszakai dühkitöréseim - melyek még lightosak voltak - se nyújthattak neki szívderítő látványt. A bunkó stílust pedig nem neki szántam hanem magamnak. Dühös vagyok magamra amiért gyenge vagyok és sötét lelkű. Amiért az egyetlen védekezésem ha eltaszítok magamtól mindenkit. Így nem lehet élni. Egyszerűen nem lehet.
-Jól vagy? - pislogtam egy nagyot és csak most jöttem rá, hogy a lelkemben vívott csata az arcomra is kiült. Kidobtam a még mindig kezemben szorongatott papírtörlőt majd összepréseltem az ajkaimat és megpróbáltam mosolyogni.
-Igen. - elindultam a kijárat felé és a nővérke követett. A folyosón most meglehetősen több ember volt mint idejövet. Fehér köpenyes nővérkék, velem egykorúak és anyjuk karját fogó kisgyerekek. Voltak akik szemmel láthatóan jól voltak de olyan is adódott aki zöld volt vagy fakó arcú.
Egy magas, vékony, kleopátra frizurájú nő egy alig 1 éves kislányt fogott a karjaiban. Mikor elmentünk mellettük, a kislány rám nézett, arca sírásra állt majd a hang is kitört a torkából. A szívem nagyot dobbant és olyan heves hideg futott végig a testemen ami azt sikoltotta: fuss!
Az éles sikolynak nem lehetett ellenállni így futni kezdtem.
-Állj meg Olívia! - hangzott fel mögöttem a kétségbeesett kiáltás. Nem tudtam merre menjek, nem tudtam merre van a kijárat. Ennek a tudásnak birtoklása híján nem volt más út csak a magányos, sötét kórterem. Végig futottam a folyosón több szempártól kísérve majd bevetettem magam a szobába, menet közben lekapcsoltam a villanyt és bebújta a két éjjeliszekrény közé. Fejemet a felhúzott térdeimre helyeztem, erősen behunytam a szememet és dúdolni kezdtem elkeseredetten egy altatót.
"Kicsi gyermek, kicsi gyermek,
álmod én vigyázom már!
Kicsi gyermek, kicsi gyermek,
ne félj itt van anyukád.

Óv és megvéd, nem kell félned,
elűzi a sötétséget..."
-Olívia nyugodj meg, hallod? Nyugodj meg.
-Add ide a branülös kezét...
-Hozzák már azt a nyugtatót!
-Ne félj Olívia, nem bántunk...
-Itt van!
-Add be neki Gabriell...
-Kész. Mindjárt hatni kezd...
Az altató hangjegyeit egyre halkabban nyögdeltem ki és a végén már az is erőfeszítésbe telt, hogy egyáltalán levegőt vegyek. Valaki lehajolt hozzám, ernyedten csüngő karjaimat a nyakába helyezte, átkarolt és felnyalábolt a földről. Mondani akartam, hogy hagyjon békén, hogy jó ott nekem a földön de még nyöszörögni se bírtam.
Felfektetett az ágyra majd a jobb kezemnél matatott valamit.
-Nem hiszem, hogy ma este le fogja szedni de a biztonság kedvéért kötözzük ki. - csak most tudatosult bennem, hogy nem egy ápolónő beszél hanem egy férfi. A hangja mély, basszusos volt de ott bujkált benne a fiatalos pimaszság. Megpróbáltam kinyitni a szemeimet de bárhogy is próbálkoztam csak annyit láttam, hogy a villany fel van kapcsolva és hat emberi paca mozog körülöttem. - Adják ide a sínt és a gézcsíkot. - a jobb csuklómról futás közben leesett a sín de ezt most visszarakták. Ezután lefedték majd egy ronggyal az ágy korlátjához kötözték.
-Adjanak neki fájdalomcsillapítót de csak kis mennyiségben. - halk szöszmötölés volt aztán megszólalt egy ismeretlen női hang.
-Viktória, Algopyrint kapott?
-Igen - felelte egy szintén ismeretlen női hang,majd megszólalt az előző ápolónő.
-Doktorúr az idő rubrikába mit írjak be?
-Nyolc óra kilenc perc.

Ennyi lenne az első fejezet, remélem érdekesnek találtátok.:) Nyugodtan írjatok kommenteket, hogy milyen a történet mert én váááárom.^^
A következő fejezet NEM tudom mikorra várható mert a kórház miatt elég sok pótolni valóm van. :|
Mindenesetre sietni fogok!:)
Olívia