-Igen. Azt hiszem. - kivettem a fejem alól a vizes törülközőt és a szék támlájára terítettem.
A tisztálkodás kész rémálom volt! Egy dolog vigasztalt csak, az, hogy legközelebb holnap kell csak lefürödnöm. A tusoló tálca körül volt egy kis hely ahova felállt Hilary, hogy ne legyen vizes. Miután nagy nehezen leszedtük a fölsőmet, nadrágomat és zoknimat [melltartót és bugyit nem hagytam, hogy levegye] megkezdődött a tusolás. A kezeimet végig a magasban kellett tartanom miközben az ápolónő a szivaccsal ledörgölte rólam a koszt. Persze, hogy még nehezebb legyen: a víz sose akart pont jó lenni, mindig csak vagy túl hideg vagy túl meleg volt.
Az utolsó pillanatban eldöntöttem, hogy a hajamat is meg akarom mosni. Hilary nem bizonyult kiváló hajmosónak mert többször is beletusolt az arcomba, de hát ajándék lónak ne nézd a fogát. Ez esetben a fodrászi hajlamát...
Míg leborotváltam a lábaimat [ezt nem hagytam, hogy ő csinálja] Hilary is átöltözött mert enyhén szólva vizes lett [mint akit medencébe dobtak.]
Az öltözködésnél se hagytam, hogy segítsen amiért most fizetnem kell mivel mikor húztam magamra a Szilveszter cicás, szürke pólómat a branül kissé elmozdult. Ezért hát újra kell most szúrni.
-Na gyere átkaristolom a hajadat aztán nyomás branült cserélni. - mondta a nő és elővette a hajkefémet az éjjeliszekrényből. Leültem egy székre és felhúzott lábaimat átkarolva meredtem az ablak felé. Megéreztem az első húzásokat és magamban könyörögtem, hogy jobb "hajfésülő" legyen mint hajmosó.
-Ez olyan megalázó. - suttogtam még mindig az ablakra meredve. A kinti platánfa ágai egészen idáig felértek, sőt még tovább is. Az egyik vékonyabb ág megremegett egy rászálló verébtől.
-Mi a megalázó? Az, hogy mind két kezed be van kötve ezért nem tudod megfésülni a hajadat? - kérdezte Hilary. Elgondolkoztam majd halkan felsóhajtottam.
-Annyira tehetetlennek érzem magam. Leginkább az zavar, hogy önnek is meglenne a saját dolga és még is engem kell pátyolgatnia mert voltam olyan hülye, hogy... - a torkomra forrt a szó. Még nem akartam elmondani. Egyenlőre még nem. Majd ... majd talán ... egyszer ... valamikor.
-Én azért vagyok, hogy segítsek. Ha egyszer nem bírsz megcsinálni valamit mert be van kötve a kezed akkor nem bírsz. Ez ellen nem tehetünk. Apropó. Megjött a reggeli. Arra gondoltam hogy ezt a branült most kiszedem, hogy könnyebben tudj reggelizni, utána pedig hívom az ügyeletes doktornőt és újra szúrjuk.
-Oké. - mondtam és próbáltam uralkodni a hangomon. Nem akartam, hogy megszúrjanak. Nem akartam most, reggel is fájdalmat.
-Na, akkor gyere, átmegyünk a vizsgálóba és kiszedem. - felkeltem az ágyról, felhúztam a papucsomat és átmentünk abba a terembe ahol a súlymérés volt. Már attól émelyegni kezdtem ha ránéztem a fiókra amire azt írták "fecskendők".
-Ülj le ide. - ám ahogy leültem berontott az ajtón Victoria.
-Hilary gyere gyorsan, egy kisfiút gyomormosásra hoztak.
-Azonnal megyek. - mondta Hilary majd felém fordult - Ide küldök valakit jó? Addig ne menj el! - meg se várta a válaszomat, kisietett a kórteremből.
Bizsergő késztetést éreztem arra, hogy kirohanjak és megkeresve a kijáratot, elmenjek innen. Ám pont mikor elhatározásra jutottam, belépett az ajtón egy magas, vékony, kissé szigorú arcú nő. Az ajkai igen csak teltek voltak, de ez nem csúnyította el, főleg azért mert látszódott rajta, hogy nem mű ajkakról van szó. Szemei szürkés-zöldek, haja barna, egyenes és lófarokba van kötve.
-Szia. - köszönt kedves hangon. Egyáltalán nem illett ehhez a szigorú archoz ilyen lágy hang. - Én Dr.Liza Sewkiss vagyok. Dr. Hilary kérte, hogy segítsek neked ameddig ő, a ....
-Megkérte önt, hogy tartson engem szemmel? - kérdeztem rá a lényegre. Azt hittem, hogy zavarba jön, elpirul és hazudik valamit...ehelyett azonnal a lényegre tért.
-Nézd Olívia. Hilary jót akar neked, ahogy itt mindenki más is. TE nem működsz együtt, ezért TÉGED szemmel kell tartanunk. Nem hagyhatjuk, hogy bajod essen mert MI törődünk veled. És a többi beteggel. Nem fogok hazudni, Hilary pontosan azt mondta mint te, hogy tartsalak szemmel. Ameddig nem mutatsz fel valamit ami által megbízhatunk benned...nos, addig élvezned kell a reflektorfényt. - egy pillanatra ledöbbentem, de utána összeszedtem magamat és elmosolyodtam.
-Wáó. Hűha...Egy őszinte ember. És én még azt hittem, hogy az ilyenek kihaltak... - mondani akart valamit de mielőtt egy hang is kijöhetett volna a száján, nagy csattanással felraktam bal kezemet az asztalra. - Nem érdekel. - jelentettem ki nemes egyszerűséggel - Csak vegye ki ezt az izét és én kiszálltam a reflektorfényből. - mondtam emelt hangon.
-Hogy érted ezt? - kérdezte gyanakodva és karba fonta a karjait.
-Ahogy mondom. Kiszállok. Elmegyek. Viszlát. Au revoir! - elkezdtem letekerni a gézt miközben Dr.Liza kivett egy kis pamacsot a fiókból.
-Nem mehetsz el. - mondta Liza és letette a kezem mellé a vatta pamacsot. - Itt kell maradnod, hogy meg tudjunk gyógyítani és ...
-DE ENGEM NEM LEHET MEGGYÓGYÍTANI! - fakadtam ki és arcomon folyni kezdtek a könnyek. A méreg elöntötte az ereimet, a gyomromat, az agyamat, a lelkemet, a szívemet...Úgy féltem, hogy kárt teszek valakiben [ez esetben Lizában] vagy valamiben, hogy egy hirtelen elhatározástól vezérelve, a düh felcsapó lángjai kinyúltak és kitépték kezemből a branült. Felsikoltottam fájdalmamban, de egyszerre meg is könnyebbültem mert már nem voltam dühös. Csak fájt...
-Te jó ég! OLÍVIA! - leestem a földre és a csuklómat markolásztam. Égetett, szúrt és szivárgott a kis sebből a vér.
-Hagyjon békén! - kiáltottam majd mielőtt elkaphatta volna a karomat, felugrottam és kirohantam az ajtón. - Hilary! - kiáltottam miközben végigmasíroztam a folyosón. A végén lévő lengőajtónak nekivetettem magamat. Egy lift, egy másik folyosó, egy felfele és egy lefele vezető lépcső volt választási lehetőségnek. Sokat nem vacillálhattam mert a lengőajtó már nyílt is. Elkezdtem lefelé szaladni a lépcsőn s közben egyre hisztérikusabban, egyre ijedtebben kiáltoztam Hilary után. Féltem. Annyira féltem, hogy nincs ott mellettem, hogy nem véd meg, hogy odaadott valaki másnak...
-HILARY! - sikoltottam miközben mögülem Dr.Liza is kiabált. Csak ő, utánam. Egy szinttel lentebb a liftajtó kinyílt és kilépett rajta az a bunkó rezidens férfi aki levegőnek nézett.
-Mi...? - ennyit tudott csak kimondani mert Dr.Liza újra a nevemet kiáltotta. A férfi reflexszerűen mozdult: elkapta a felkaromat majd háttal magához rántott. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni és már torkom szakadtából kiabáltam Hilary után.
-MEGAKARNAK ÖLNI! HILARY! HILARY SEGÍTS! - de csupán csak annyi történt, hogy Dr.Liza is megérkezett és a férfi rezidenssel együtt próbáltak lefogni. Mikor végre megértettem, hogy Hilary nem jön, nem fog segíteni...nos, feladtam. Elengedtem bedagadt, véraláfutásos csuklómat, nyeltem egy nagyot és kétségbeesetten Dr. Liza szemébe néztem aki mindeddig nyugtatni próbált.
Éreztem, hogy arcom eltorzul a fájdalomtól, szemeim pedig megtelnek könnyel.
-Nem jön... - suttogtam alig hallhatóan. Annyira fájt ez a felismerés, annyira bántott rájönnöm, hogy igazából nem is vagyok fontos neki, hogy csak a munkáját végzi.
Én idióta pedig elkövettem a legnagyobb hibát, amit egy magamfajta elkövethet: kötődni kezdtem valakihez.
-Mert most épp gyomormosáshoz asszisztál. De jönni fog, jönni fog ahogy végez. Mindjárt. Ígérem...ígérem... - Dr.Liza kezei közé fogta arcomat és megpróbált elmosolyodni de mindebből egy ilyedt vicsor sikeredett.
-Engedjen el...-suttogtam és erőtlenül rántottam egyet a karomon. - Engedjen el! - rántottam még egyet.
Dr.Liza bólintott a férfinak aki óvatosan elengedett. A doktornő kitárta karjait, hogy átöleljen de én csak elsétáltam mellette miközben azt suttogtam: "Nem jön.."
Felmentem a lépcsőn bár az egész testem úgy remegett mint a nyárfalevél. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljam: Dr.Liza és a rezidens jönnek utánam és minden mozdulatomat figyelik.
Kinyitottam a lengő ajtó szárnyait és bekullogtam összetört világommal együtt a szobába. Ott lassú mozdulatokkal felültem az ágyra, majd magzatpózba görnyedtem és a csupasz falat bámultam.
-Szia. - szólalt meg valaki a hátam mögül vékonyka hangon. De nem fordultam meg, nem válaszoltam. Egyszerűen csak...hallgattam. - Én Jennifer vagyok. Most hoztak be ide a kórházba. Összeestem futás közben. És te miért vagy itt? - kérdezte a lány, Jennifer.
-Felvágtam az ereimet és azt hiszem pszihopata vagyok. - mondtam nemes egyszerűséggel, de mielőtt válaszolhatott volna kinyílt az ajtó.
-Olívia kérlek gyere. Muszáj megnéznem a kezedet és újra kell szúrni a branült is. Gyere... - megsimogatta a vállamat és én engedelmesen felálltam. Nem volt erőm tiltakozni és arra se, hogy elmeneküljek.
Átsétáltunk hát az előbbi helyre ahol a kitépett branülöm még mindig a padlón hevert.
-Ülj le ide, vagy feküdj fel a vizsgálóasztalra...ahogy kényelmesebb. - mondta. Felfeküdtem az asztalra és felhúztam a lábaimat. - Erick! Mirabell! Segítenétek? - oldalra fordítottam kissé a fejemet és elnézve a lábam mellett tekintetemet az érkezőkre emeltem. Az ajtón egy ismeretlen barna hajú nő és az a bunkó férfi rezidens lépett be.
-Mi a baj? - kérdezte Mirabell.
-Meg kellene néznünk a kezét aztán új branült is szúrunk. - lehunytam a szemeimet és próbáltam elaludni.
Nem láttam mást csak port. Mindenfelé szürke port amit a szél a szemembe fújt és ettől könnyezni kezdtem, testem pedig remegett mintha mélyhűtőbe tettek volna.
-Olívia! Olívia kelj fel! Ébredj fel! - Felakarok! -próbáltam válaszolni de csak rezgő, fájdalmas sóhajok hagyták el ajkaimat. Aztán a portengeren át hirtelen narancssárga sugarak törtek át és szemhéjaim megemelkedtek.
-Jól vagy? - kérdezte a mellettem álló Erick. Szabályosan folyt rólam a víz és remegtem. Annyira, hogy már azt lehetett hinni, hogy valamiféle rohamom van.
-Hilary...-suttogtam erőtlenül. Muszáj volt, hogy most itt legyen! Meg kell, hogy vigasztaljon! Olyan nekem mint...mint ha az anyukám lenne. És...most...szükségem...van..rá!!!
-Mit adjunk neki? - kérdezte Mirabell miközben egy vizes ronggyal törölgette az arcomat. -Nyugtatót mikor kapott utoljára?
-Tegnap, úgyhogy az jó lesz. Erick hoznál? - kérdezte Dr.Liza miközben újonnan szúrt branülömet igazgatta.
-Hilary... - suttogtam újra. Nem hiszem el, hogy nincs velem mikor ennyire félek...nem hiszem el, hogy átadott valaki másnak...
-Itt van! - Erick a branülön keresztül beadta a nyugtatót. - Így gyorsabban fog hatni mintha infúzióba adnánk hígítva. - és igaza lett. Alig pár perc múlva lecsillapodott a remegésem és ellazultak a tagjaim. Még is úgy éreztem, hogy az a fájdalom ami eddig a testemet kínozta, most a lelkembe vándorolt. Nem tudtam járni, nem tudtam felülni... Erick nyalábolt fel az asztalról és átvitt a szobámba.
-Mi történt vele? - hallottam Jennifer hangját. Legszívesebben odaordítottam volna, hogy "Törődj a magad dolgával seggfej!" de már erre se futotta az erőmből. Erick bekötötte az infúziót a branülbe majd kikötözte mind két kezemet.
-Ne haragudj Olívia de nem akarjuk, hogy bármi bajod essen. - azzal kiment a szobából. Éreztem ahogy a forró könnyek lesiklanak az arcomon és összegyűlnek a párnámon. A halk zokogással távozott egy kis fájdalom, de csak annyi, hogy helyére új érzelmek költözhessenek. Mint a csalódottság, szégyen és ... magány. Igen. Magányos vagyok, elhagyott. Mint a sivatagi virág. Bár az infúzió jön belém folyamatosan, még is úgy érzem, hogy kiszáradtam. Elhervadtam. Nem vagyok már semmi.-Jól vagy Olívia? - kérdezte halkan Jennifer. Ajkam megremegett miközben beszéltem.
-Naná. Jól. Nem látszik? Majd kicsattanok a boldogságtól! - azután felé fordítottam a fejemet és arcomról eltűnt a mosoly. Hangomat lehalkítottam és kétségbeesetten ránéztem. - Még egy ilyen nap és én...meghalok! - suttogtam. Jennifer kislányos arcára kiült a félelem és úgy tett mintha hirtelen nagyon lefoglalná őt a kezében szorongatott magazin. - Könyörgök Jennifer, kérj másik szobát! Nem akarlak bántani még csak véletlenül se!Könyörgök menj el innen amíg nem késő... - nem bírtam tovább: a szívem köré felemelték a magas falat és már nem tudtam másra koncentrálni csak, hogy a katonákat felkészítsem a harcra.
Hirtelen kivágódott az ajtó és Hilary berobbant. Azonnal az ágyamhoz rohant és átölelt.
-Te jó ég Olívia! Mondtam, hogy nemsoká jövök! Én megmondtam! Szóltam! Mutasd a kezed! Nagyon fáj? Istenem...nem kellett volna otthagynom én...Olívia...Olívia? Jól vagy? - BUMM! BUMM! BUMM! megkezdődött az ostrom. De én hősiesen álltam a sarat és nem engedtem, hogy Hilary jelenléte megingasson...kívülről. Belülről viszont...Nos belülről épp azt éreztem, hogy széttépnek, kettéhasítanak és még magányosabb lettem mint eddig...Egy vérbeli sivatagi virág!
Nos, azt hiszem most is kihoztam magamból a maximumot, ami a történet hosszúságát illeti.
Egy pici magyarázat: a képen nem egy igazi sivatagi virág van de annyira megtetszett ez a kép, hogy be kellett raknom.*-* Gondolom sejtitek, hogy a fejezet is erről a képről kapta a nevét.:)
Akinek nem vili, most leírom, hogy hogyan kell kiejteni az eddigi szereplők keresztneveit:
Olívia-Olívia
Hilary-Hilöri
Victoria-Viktóriá
Mirabell-Mirabell
Erick-Erik
Liza-Liza
Jennifer-Dzsenifer
Igazából nem nagy kunszt csak a Hilary név ami kissé megváltozik.:)
A 4.fejezetet is hamarosan hozom, addig is ha kérhetem írjatok kommenteket.:)
Olívia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése