-Enned kell Olívia. - Hilary már vagy két órája azzal szenved, hogy egy zsemlét megetessen velem. Vagy legalább, hogy hozzászóljak. - Ha nem eszed meg nem lesz erőd semmihez. Teljesen legyengül a szervezeted. - tüntetőleg a fal felé fordítottam a fejemet. Majd eszek ha elmegy innen.
-Dr. Merrydeth kijönne egy kicsit? - kérdezte a szobába belépő Dr.Samantha. Hilary rám nézett majd sóhajtott egyet.
-Hát persze. Megyek. - a kis tálat amin a vajas zsemle volt az éjjeliszekrényre tette. - Kérlek egyél. - megsimogatta a vállamat azután kiment.
-Ő az anyukád? - kérdezte Jennifer kis idő múlva.
-Nem. Csak egy ápolónő. - válaszoltam halkan.
-Hűha! Tökre szeret téged! Miért vagy ilyen undok vele? - nem volt szemrehányás a hangjában csupán egy kis irigység és kíváncsiság.
-Mert elhagyott. - tudtam, hogy Jennifer nem értheti, nem érezheti amit én. A hamuvá vált reményt, amely alattomosan mögéd lopódzik, édes álmokba ringat és végül felébreszt, hogy lásd a komor valóságot. És aki gyenge, az összeroppan. - Én gyenge vagyok... - suttogtam magam elé.
-Na jóóó... - mondta ideges hangon Jennifer. - Nem zavar ha nézem kicsit a Tv-t?
-Nem. - a TV lágy morajlása végül álomba ringatott.
*
Mikorra felkeltem már ki volt kapcsolva a TV és Jennifer sem volt sehol. Felakartam ülni és végigsimítani az álmosságtól rongyos arcomon, de csalódva vettem tudomásul, hogy még mindig le vagyok szíjazva. Tehetetlenül felnyögtem. Nem tudom elhinni, hogy ennyire...ennyire...aah! Ez kész rémálom. Soha nem lehet teljes most már az életem? Sose leszek szabad? Életem végéig gyógyszerezni fognak csakhogy ne csináljak hülyeségeket? Azt nem bírnám ki. Akkor inkább már a ...Ekkor belépett Jennifer az ajtón kezében egy fedeles tálcával.
-Szia. Jó, hogy felébredtél! Meghozták az ebédet! - leült az ágyára, maga elé húzta a tálcát és levette a fedelét. - Ez szerintem húsleves. A második meeeeg...Rizses hús! Nyami! Ja és egy alma is jár hozzá. - beleszimatolt a levegőbe majd megfogta a kanalat. - Ohh... - nézett rám. - A vörös hajú doktornő arra kért, hogy ha felébredsz szóljak neki. Egy pillanat és idehívom!
-Nem kell! - mondtam rekedten miközben Jennifer összehúzta maga körül rózsaszín köpenyét és belebújt papucsába.
-Dehogyis nem kell! - mondta majd kiviharzott a szobából. A finom illatok elértek hozzám is és hasam vészjóslóan nagyot kordult.
Nemsoká nyílt az ajtó és bejött rajta Jennifer.
-Mindjárt jön.- mondta miközben újra lehuppant az ágyra. - Egyébként voltak bent nálad egy csomószor! Leginkább az a szőke hajú nő. Nagyon aggódott érted de az a másik...az a Samantha vagy ki azt mondta, hogy hanyagolnia kell téged mert a végén valamilyen pszihés traumád lesz. - elhallgatott addig amíg lenyelt egy kanál levest. - Azután volt még bent a kezelőorvos is. Ő meg azt mondta, hogy szólnak a pszihiáternek. Amúgy tök rendes volt mert megvédett téged. Azt mondta, hogy erről nem te tehetsz meg minden. Szóval jó fej. Nekem is ő a kezelőorvosom. Jaa és azt is mondták, hogy egy jó ideig nem mehetsz el még innen. Tök gáz. Még jó, hogy én holnap hazamehetek! - annak ellenére, hogy a méreg egyre csak gyűlt bennem - elmosolyodtam egy picit. Ez a lány egy szuszra hadarta el azokat az információkat amikre nekem szükségem volt.
Egy frászt maradok itt sokáig! Hazamegyek vagy ma vagy holnap. Amikor alkalmam lesz rá...amikor nem leszek ennyire gyenge.
-Jó reggelt álomszuszék! - köszönt a szobába belépő Victoria.
-Azt. - köszöntem vissza. Rohadtul nem volt kedvem ehhez a "jólvagyoksemmibaj" játékhoz.
Kikapcsolta a mellettem álló gépet majd leszedte rólam a szíjakat és az infúziót.
-Gyere ebédelni! - kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni de én karba fontam a sajátjaimat és úgy néztem rá mint aki azt kérdezi: "Most viccelsz?" -Gyere már Olívia. Ne kéresd magad. Nagyon finom az ebéd és... - megkordult a hasam mire Victoria elmosolyodott - és ha jól hallom te is éhes vagy! - nagy levegőt vettem és magamban elképzeltem, hogy hogyan szúrok kést a gyomromba miközben azt kiáltozom "Na most korogj te áruló!".
Felültem bár de nem fogadtam el Victoria segítségét. Felhúztam a papucsomat majd gyorsan elmentem mellette.
-Gyere, itt fogsz enni. - bementünk egy kis szobába ahol ott volt Dr.Samantha, Dr.Liza, Dr.Erick és két ismeretlen. Pislogtam párat a megdöbbenéstől majd Victoriához fordultam.
-Ez most komoly? - kérdeztem és éreztem, hogy felmegy bennem az indulat. Nem vártam meg a válaszát hanem kikerültem, kimentem az ajtón és közben visszakiabáltam. - Akkor inkább éhen halok! - nem vártam se választ, se azt, hogy utánam jöjjenek. Egyszerűen csak...Nem akartam, hogy gyerekként kezeljenek. Nem akartam, hogy figyeljenek. Nem akartam, hogy én legyek a középpontban.
Mikor kinyitottam a szobaajtót majdnem beleütköztem a tálcáját épp kivivő Jenniferbe.
-Bocs. - motyogtam de ez a "bocs" egy "leszarom mi van veled, csak udvariasságból mondtam" bocs volt.
-Semmi baj. - kikerültem a lányt aztán az ablakhoz sétáltam. A vasrácsok sokat csúnyítottak a képen, mert ezektől olyan érzésem támadt, hogy kalitkába zárt madár vagyok. Egy vasrács mögé dugott holló aki vágyik a szabadságra, a repülésre...arra, hogy újra a napfény csillogtassa fekete tollait és ne a lámpafény.Egy énekes madár, aki elvesztette hangját, minden báját a rácsok mögött és egyre csak betegebb és betegebb lesz ameddig el nem jön a kegyes vég. A történet vége.
Kinyílt az ajtó de én csak a pár méterrel odébb húzódó folyót figyeltem. Fodros tükrén megcsillant a bágyadt napfény amely nemrég bújt elő egy fekete felhő mögül.
-Olívia, figyelj, nem kell ott enned velünk de...itt hagyom az ételt. Kérlek szépen egyél. - a szél megrezgette a fa ágait és azok kecsesen meghajoltak. Annyira vágytam a kinti világra...Alig vagyok itt néhány napja és már is elvágyok innen, akkor mi lesz velem később?
Becsukódott az ajtó és én egyedül maradtam.
Most először éreztem egy kis félelmet. Ha még sokáig folytatom ezt a hülye játékot, hogy nem veszek senkiről és semmiről tudomást, akkor végül feladják a reményt és elhagynak. Nem fogok senkit se érdekelni. Elfogok veszni és ha senki sem keres meg...
Ez olyan mint a bújócska: egy valaki számol addig a többiek elbújnak. A számoló fogja megkeresni az elbújókat, de az elbújóktól is függ, hogy segítenek-e a számolónak, hogy rájuk találjon. A számoló az orvos, az elbújók a betegek. És én félek, hogy túl jól elbújtam.
Nagyot sóhajtottam majd leültem az ágy szélére. A gyomrom öklömnyire zsugorodott a fájdalmas felismeréstől de meg kellett tennem az első lépést amellyel a helyes út felé indulok. Felvettem az almát a tálcáról és beleharaptam.
Ez a roppanás, ez a savanyú íz...talán meghallja a számoló, hogy merre is kell keresnie. És én nem fogok tiltakozni.
Miután megettem az almát és a megmaradt csutkát kidobtam a szemetesbe, visszamentem az ágyhoz majd felvettem a tálcát. Kivittem arra a kiskocsira amelyre a többi használat ételestálcát rakták.
A következő lépés volt az amelynél máris elakadtam. Bocsánatkérés. Eeezz kérem egy nehéz dolog, és én sose voltam jó az érzelmeim kinyilvánításában. Kivéve a haragot és a fájdalmat. Azok ugyanis csak úgy maguktól jöttek. Dehogy én odaálljak valaki elé és teljes szívemből bocsánatot kérjek? Ehhez nem volt túl sok bátorságom.
Még is öt perc múlva a vizsgáló előtt találtam magamat. Remegtek a lábaim, nagyokat nyeltem, szemeim nagyra nyíltak, a torkom pedig kiszáradt.
-Elnézést Dr.Liza! - szólítottam meg a nekem háttal álló nőt aki azonnal megfordult. Mielőtt azonban a szemeimbe tudott volna nézni, lesütöttem azokat. - Én csak...Én... - nagy levegőt vettem. Nyugi Oli, nyugiii! Nem leánykérés előtt állsz, szimplán bocsánatot kérsz. JOGOSAN! - Sajnálom. Bocsánatot kérek azért amiket...amiket csináltam. Nem...Nem voltam magamnál. Tiszta hülye voltam. - elkezdtem sírni mire felnevettem. - Klassz. Elsírom magamat amikor bocsánatot kérek. - felnéztem a szemeibe és meglepődve láttam, hogy mosolyog.
-Tudtam én, hogy van jó oldalad is. Mindenki tudta. - ez nem felkiáltás, csupán ténymegállapítás volt.
Megnyaltam alsó ajkamat majd nyeltem egyet.
-Megmondaná kérem Dr.Hilary-nek is, hogy nagyon sajnálom? Azt hiszem én...én nem bírnék a szemébe nézni... - suttogtam majd hátat fordítottam a doktornőnek.
Amikor elmentem az ablakok mellett, furcsa gondolat hasított belém. Hisz ettől a bocsánatkéréstől csöppet se könnyebbült meg a lelkem. Nem érzek se megnyugvást, se boldogságot, se felszabadultságot. Megmaradt a jól ismert félelem és fájdalom.
Talán Dr.Lizáék tévednek. Nekem nincs jó oldalam, csak jól tervezett álarcom.
Kinéztem az ablakon. Az ég furcsán szürke volt, nagy fekete bárányai ott száguldottak a viharos szélben. A fák már nem hajladoztak kecsesen, hanem derekukat ide-oda csavartak, lombkoronájukat pedig úgy rázták mintha rock koncerten lennének.
Igen. Ezek a vihar első jelei.
Oké, megpróbáltam újra kihozni magamból a maximumot és minden fájdalmamat beleadni egy kis humorral vegyítve.*-* Remélem sikerült és "élvezet" volt olvasni!:P
Az ötödik fejezetet [mint mindig] hamarosan hozom! Addig is legyetek jók és komizzatok!:O
Egyébként [érdekesség képen] a honlapot eddig
Magyarországról 49-en
Oroszországi Föderációról 10-en
Egyesült államokból 3-an
Németországból pedig 1-en
nézték meg.*-* Köszi.^^'
Olívia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése