Az egyik narancssárga széken ültem a terasz ajtaja mellett. Kezemben egy kis füzetet és egy grafitot szorongattam. Rajzolni akartam valamit, hogy eltudjam terelni a gondolataimat.
Mindenki ideges volt, hogy a villám ne tegyen kárt az áramellátókban, ezért amit lehetett le és kikapcsoltak. Ezért is nem raktak vissza engem infúzióra, aminek nagyon örültem. Úgy se segít.
Ránéztem a faliórára amely negyed hatot mutatott. Felsóhajtottam majd meghúztam az első vonalakat. Majd a következőt és a következőt...Az idő csak úgy rohant amíg a rajzolásba merültem. Fél hat, hat majd félhét.
-Kész. - suttogtam magamnak majd kicsit távolabb tartottam magamtól a füzetet, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
-Szia. Te Olívia vagy, ugye? - csak most vettem észre, hogy egy fiatal, szőkés-barna hajú férfi ül egy székkel odébb. Ő is orvosnak tűnt, de valahogy mégse...Rajta is volt egy fehér köpeny de azt inkább vékony kardigánnak mondanám. És egy könyv volt a kezében.
-Igen. - válaszoltam majd visszafordultam a rajzomhoz.
-Nagyon szép. Megnézhetem? - kérdezte és a füzet után nyúlt. Bólintottam majd a kezébe adtam. - Hmm...Érdekes. - motyogta inkább magának mint nekem.-Mi az érdekes? - kérdeztem kíváncsian. A rajzom tényleg kicsit furcsa lett de a férfi inkább...olyan volt mintha nem is a rajzra koncentrálna.
-Szeretnéd tudni, hogy mit ábrázol a rajzod valójában? Hogy mit rejtenek a vonalak? - kérdezte mosolyogva.
-Azt hiszem inkább nem. - sóhajtottam fel és grafittól maszatos kezeimet az ölembe helyeztem.
-Miért nem? - a kérdés nem volt tolakodó, inkább egy óvatos kis lépés. Mintha csak kóstolgatni próbálna, hogy mennyit bírok.
-Mert félek megtudni. - suttogtam. Ezután pár percig csak a vihar és a mellettünk elhaladó emberek lépteinek zaja törte meg a csendet. Végül aztán a férfi szólalt meg először.
-Pedig nem kellene félned ettől. Ha megtudod a rejtett dolgokat...a rossz dolgokat, talán javíthatsz rajtuk. - mosolygott. - Például ez a ketrecbe zárt sovány farkas azt jelenti, hogy szomorú vagy, bezárva érzed magad és attól félsz, hogy nincs más kiút csak a halál. A farkas szeménél megrezdült a kezed ami azt jelenti, hogy tudatában vagy annak a kétségbeesésnek amit a farkas szemébe is belerajzoltál. A farkas te magad vagy, jól gondolom? - nem várt választ, csupán elhallgatott egy percre, hogy újra szemügyre vegye a rajzomat - Ez a sötét faláda amiből kijön egy árnyék és megpróbálja elkapni a farkast...Ez sok mindent jelenthet de ... a legvalószínűbbnek a téged kínzó sötétséget tartom. Ez az árny tart téged fogva és ebben a ládában van az ami az árnyékot útjára bocsájtotta. Látszik is a ládán, hogy meg van repedve. A nyolcas szám fontos neked. Ha alaposabban megnézzük szinte minden tárgynak vannak nyolcast ábrázoló vonalai. - kikaptam a kezéből a füzetet.
-Semmi köze hozzá! - kiáltottam majd bementem a szobába.
Istenem, hogy ha tudná mennyire igaza volt...Megfogtam a rajzot majd kettétéptem. Azután még ketté. És akkor megállt a kezem. Két papírdarab kihullott a kezemből, de kettő benne maradt. Az egyiken a faláda, a másikon a farkas. Még mindig kezemben a két papírdarabbal, leültem az ágyra, hátamat a falnak vetetettem és felhúztam lábaimat. Pszihoblablás szemmel még sose néztem meg a rajzaimat. Annak a férfinak valóban igaza volt: a sovány, ketrecbe zárt farkasnak több olyan külső tulajdonsága is volt mint nekem. A fájdalomtól izzó szempár, a rettegő testtartás és a szabadságvesztettség. Leraktam a papírokat az éjjeliszekrényre majd bebújtam a paplan alá úgy, hogy csak az arcom nem volt betakarva. Ahogy teltek a percek egyre álmosabb és álmosabb lettem, végül pedig elnyomott az álom.
*
Mikor felébredtem már nem hallatszódott se az eső hangja, se pedig mennydörgés. Ugyanúgy feküdtem, ugyanúgy be voltam takarva csak éppen időközben bekötötték az infúziót. Megdörzsöltem a szemeimet majd felpillantottam a faliórára és...kihagyott a szívem. Már fél kilenc volt.
De akkor miért nem őrjöngök? Miért nem fáj? Hol az ordítozás és tombolás? Ezeket nem találtam magamban sehol. Viszont egy másik érzést felfedeztem. Egy, a tombolásnál is ijesztőbb érzést. Szavakkal nehéz leírni, de a tetteim biztosan árulkodni fognak.
Tehát a sötétség taktikát váltott. Most már nem akarja megmutatni a világnak önmagát, csupán egyszer - és utoljára.
Hanyatt feküdtem az ágyon és próbáltam kitalálni mi legyen. De az agyam mintha teljesen átállítódott volna: bárhova is néztem, mindenhol felfedeztem egy olyan tárgyat amivel kárt tehetnék magamban.
És a legrosszabb az, hogy lassan már az eszem, a lelkem és a szívem is azt diktálta, hogy "Öld meg magad! Hisz senkinek sincs szüksége rád!" És ahogy ez a két mondat újra és újra ismétlődött a fejemben, elkezdtem hinni bennük.
Én már tényleg nem kellek senkinek, tényleg nem vagyok jó már semmire. Bárhova megyek, bármit teszek az valakinek fájdalmat okoz.Felültem az ágyon és a kis gép elé álltam. Tekintetemet végigfuttattam a gombokon majd megnyomtam a "STOP" gombot. A gép zöld fénye kialudt és az infúzióból már nem jött több gyógyszer. Leszedtem az infúziót majd hátat fordítottam a gépnek és kimentem az ajtón.
A branülön keresztül folyni kezdett a vérem, s a fehér csempét úgy díszítette mintha egy hófehér bőrű nő vörös gyöngysora lenne. A folyosón nem volt épp senki, de az ápolónők hangja kihallatszódott a vizsgálóból.
Halkan kinyitottam a szárnyas ajtót majd kisurrantam a lépcsőkhöz. Kicsit megszaporáztam a lépteimet nehogy valaki hamarabb észrevegye , hogy elszöktem.
Több lépcsőforduló után végre megtaláltam a kijáratot. Elbújtam egy magas növény mögé, hogy a közeledő két doktor ne vegyen észre, majd kisebb nyikorgás kíséretében kisiettem az ajtón. Óvatosan kellett járkálnom, mert a terasz, amely a gyermekosztályon van, pontosan fölöttem helyezkedik el. Hogy még rosszabb legyen, két ápolónő épp kint dohányzott.
Egy kis kitérővel végül eljutottam egy másik épülethez amire az volt írva, hogy "Fül-orr-gégészet". Mellette egy kis parkszerűség volt a betegeknek kialakítva. Ezután volt még egy épület és egy parkoló, végül pedig a kijárat.
Lenéztem magam mellé ahol már kisebb tócsa gyűlt össze a véremből. Rendeztem arcizmaimat és a kijárat mellett álló biztonsági őrhöz futottam.
-Uram! Uram! - kiáltottam kétségbeesetten. - Segítsen! Kiraboltak! Kiraboltak! - szerencsémre egy tapasztalatlan őr volt szolgálatban aki bevette a mesémet és azonnal a "rabló" nyomába eredt. Ezalatt én kisurrantam és meg sem álltam a folyóig. A part mentén sétálgattam és próbáltam meghozni életem legjobb vagy utolsó döntését.
Mindent latba kellett volna vennem de egyszerűen mintha kiürítették volna az agyamat. Miért is vagyok itt? Mit akarok most csinálni? Miért vérzik ennyire a kezem? Hogy jutottam el idáig?
Mikor odaértem a híd lábához végre eszembe jutottak a dolgok. Minden szép és jó, minden gonosz és ronda emlék. Minden fájdalom és csalódás.
Felsétáltam a híd közepéig majd egy kicsit gyönyörködtem a tájban. A város narancssárga fényei még az eget is beragyogták amelyen most alig volt csillag. A Hold dagadó fázisban járt. A szél, mint ahogy vihar után szokott lenni, csendes volt és hűvös. A víz lassan hömpölygött tovább az árral, nem is sejtve, hogy sima tükrét hamarosan egy elkeseredett lány teste foglya felbolygatni.
Ilyenkor mit is szokás csinálni? Végig gondolni az életemet, lepergetni annak képeit a szemem előtt. Hát jól van, egye fene. Ha már csinálom, akkor jól csináljam.
Tehát. Az ötéves szülinapomon Diaz nagynéném megdobta sütivel nagyapát aki épp viccet csinált a frizurájából. Emlékszem mindenkinek jó kedve volt akkor. Diazt nagyon szerettem. Divatos volt, vicces és csak azért jött haza Párizsból, mert a szülinapomat nem akarta kihagyni.Hét évesen először mentem iskolába és mindenki az én barátom akart lenni. A tanárok intelligensnek, megértőnek és tökéletesnek találtak. Az osztálytársaknak mindig készséggel segítettem ha nem értettek valamit, ezért is szerettek nagyon.
Kilenc évesen megkaptam életem első kutyáját, Brutust. Mindig is imádtam az állatokat és Brutus, az ír farkaskutya oly mértékben a szívemhez nőtt, hogy mikor pár év múlva daganatban meghalt, én menni akartam utána.
Tizenegy évesen még mindig én voltam a suli legvagányabb, legnépszerűbb csaja és már azzal is eldicsekedhettem, hogy táncolni járok. Mindig csinos és színben összeillő ruhákban jártam, anya is csomószor befonta combomig érő hajamat vagy éppen begöndörítettük amitől meseszépen néztem ki.
Egyes tanárokkal szinte már örök barátságot kötöttem. Mindenki bírt. De akkor is szomorú voltam valamiért.
Tizenkét éves voltam mikor megszületett a húgom. Annyira szerettem és vártam rá, de rosszul esett mikor mindenki csak vele foglalkozott. Ekkor kezdtem el lefele menni a lejtőn, ekkor kezdődött az önutálat. Csak azért törtem el a karomat, hogy a szüleim velem is foglalkozzanak, csak azért tanultam, hogy a tanárok szeressenek. Mindenkinek megakartam felelni.
Tizenhárom évesen végül már nem törődtem azzal, hogy mennyire vagyok csini, a balettot lecseréltem: lovagolni, íjászkodni és karatéra jártam. A népszerűségi listán lejjebb kerültem, de ez nem zavart hisz a tanárok még így is szerettek. Bár az osztály kúrvá.i folyamatosan viccet csináltak belőlem, nem hagytam magamat és hasznosítottam a karatén szerzett tudásomat.
Tizennégy évesen a leghelyesebb pasi, Demetri állt az oldalamon, én pedig az övén. Tetőre hágott a népszerűségem csak azért mert Ő Vele mutatkoztam. Csak, hogy mint utóbb kiderült pusztán játék volt az egész: a barátaival fogadott, hogy meddig bírja mellettem. Mikor megtudtam, teljesen összetörtem és már nem érdekelt az életem: a jegyeim romlottak, a hegek csak gyűltek a testemen és már nem akartam megfelelni.
Utolsó tanévemben, azaz most, már csak arra volt erőm, hogy magamat bántsam. A sok heg miatt persze ellógtam a tesi és úszás órákat amiért megfogok bukni. Illetve megbuknék, ha most nem ugrok le.
A kórház felől nagy zsibaj támadt. Tehát végre észrevették, hogy eltűntem? Remek. Akkor már csak egyvalami van hátra.
Átmásztam a korláton majd lenéztem a nagy feketeségbe. Olyan lesz mintha elaludnék, aludni fogok, sokáig. Nem fog fájni, vagy csak egy kicsit, de utána mindennek vége. Nekem lesz végem.
Ujjaim lassan elengedték a hideg vasat. Lecsúsztak a megkopott, rozsdás korlátról, és én boldogan zuhantam lefelé.
Hisz a hollót végre kiengedték a kalitkából.
Wáááá.*-* Utáltam ezt a fejezetet.x'D Ez most eléggé gagyi lett, de a kövi jobb lesz, ígérem!=D
Már 70 fölé kerekedett a látogatók száma, köszi!^^'
6.fejit hozom hamarosan!=P
Olívia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése